àlabeck

A rizses húshoz készült pörköltből elcsentem néhány kanálnyit, hogy megcsináljam ezt a már régen tervezett ételt. Igazából hortobágyi palacsinta néven ettem már ilyen fajtát is és rántottat is – ráadásul azt a Hortobágy közelében – nem tudom, hogy melyik az autentikus, mi ezt a fajtát nevezzük így.

Mindenképpen valamivel még bővíteni akartam, először gombára gondoltam, úgy már máskor is csináltam, de mivel bevásároltam nagyon szép, gyenge cukkiniből, most azt választottam.

A cukkinit apró darabokra vágtam, picike olajon megpirítottam, úgy kevertem a pörkölthöz. Ezután szűrőkanállal kivettem a húst, nem daráltam, hanem felvagdostam. A visszamaradt szaftot, amiben maradtak cukkinidarabkák is, összekevertem egy fél pohár tejföllel.

Palacsintát sütöttem a szokott módon; én soha nem teszek bele cukrot, ezért nem emelem ki, hogy sós palacsintát, mert akkor is sóval csinálom, ha végül édes tölteléket kap. És főleg tejjel keverem ki, csak egészen kevés szódavizet teszek bele, így puhább, rugalmasabb. Hat darabot terveztem ehhez az ebédhez, de persze olyan keveset nem tudok sütni, a maradék a fagyasztóba került.

A hatot megtöltöttem a húsos-cukkinis vagdalékkal úgy, hogy kétoldalt kicsit ráhajtottam, aztán tekertem föl. Jénai tálba fektettem őket, rákentem a sűrű tejfölös szaftot, és a sütőbe tettem.

Mivel ez a víkendházban készült, ahol helyhiány miatt nincs rendes sütő, hanem csak egy mikróval kombinált grilles, légkeveréses készülék, a teteje jól megpirult, de ez nem vált hátrányára.

Mivel általában fékezem magam az édességek fogyasztása, és emiatt a sütés területén is, ilyenkor, ünnepekkor kihasználom az alkalmat, hiszen annál jobb kifogás nincs, mint hogy jöhet esetleg vendég, akit meg kell kínálni. És hát persze ebből az alkalomból magamat is megkínálom.

Még régebben vettem két csomag gesztenyemasszát, hiszen nem múlhat el a tél gesztenyepüré nélkül. Az egyiket meg is ettük úgy, de nem volt annyira lenyűgöző, így a másik ott maradt. Most eszembe jutott, hogy valamikor csináltam már ilyen kekszfélét, ami tetszett is, ezért úgy gondoltam, ebben a formában sokkal jobb lesz ez a massza, mint pürének.

A recept: 25 dkg gesztenyemasszát, 25 dkg margarint összegyúrtam 30-35 dkg liszttel, 2 evőkanál porcukorral (ennyivel nem túl édes, aki édesszájúbb, tegyen többet), 3 tojássárgájával, egy csipet sóval és 3 teáskanál tejföllel. A liszt mennyisége azért nem pontos, mert a masszák különbözők, én kimértem a 30 dkg-ot, gyúrtam, és mivel még ragacsos volt, szórtam még bele. Tettem még hozzá egy kis rumaromát is (lehet rum is, de az nekem nem volt).

Egy ideig a hűtőben pihentettem, aztán nem túl vékonyra kinyújtottam, és kb. 5×1 cm-es rudakra vágtam. Előmelegített sütőben 200 fokon világosbarnára sütöttem. (Ebből a mennyiségből két tepsinyi lett.)

Amikor kihűlt, bepakoltam a szokásos fémdobozba, ahol – ha el nem fogy – sokáig eláll.

Lehet a rudakat meghajlítva kiflicskéket formázni belőle, vagy akár különböző formákra kiszaggatni, de nekem így tetszik, nem beszélve arról, hogy gyorsabb, egyszerűbb.

(A páromnak annyira megtetszett, ahogy a sütőben sorakoztak, hogy ott is lefényképezte.)

Most újra kedves vendégem, Juli receptje és fotója következik:

Tészta: 7 tojás sárgája, 20 dkg cukor, 20 dkg liszt, 2 ek. kakaó, 1 cs. sütőpor, 15 ek. langyos víz, 1 cs. vaníliás cukor.

Ezeket jól kikeverjük, sütőfóliával bélelt tepsiben 20–30 percig sütjük. Kivesszük, levesszük a papírt, és megfordítva, hogy a teteje alulra kerüljön, visszatesszük a tepsibe a tésztát.

Krém: Amíg sül a tészta, 2 csomag vaníliás pudingport fél liter vízzel keményre megfőzünk. A 7 tojásfehérjét 5 ek. cukorral keményre felverjük, ezt összekeverjük a forró pudinggal. Ezt a krémet rákenjük a meleg tésztára, és visszatesszük a meleg sütőbe, míg rózsaszínű nem lesz, ez kb. 10 perc.

A tetejére: fél liter tejszínt (legjobb a növényi, mert az kevésbé esik össze, de én 1 cs. habfixálót is rakok bele, mert így jobb, még tartósabb a hab) 3 ek. porcukorral nagyon kemény habbá verünk, rákenjük a kihűlt tésztára.

Ez már így is készen van, de én még csokit is rakok rá (de akár mással is lehet díszíteni).

A csoki, ahogy édesanyámtól tanultam: 10 dkg cukor, 2,5 ek. tej, 1,5 ek. kakaó, 3 dkg vaj vagy margarin. (Általában vajjal finomabb, de talán ennél a tésztánál, mivel rá kell csorgatni a csokit, jobb a margarin, mert kicsit hígabb és könnyebb csorgatni.)

A cukrot és a tejet összekeverem, és lassú tűzön addig főzöm, amíg bársonyosan sima nem lesz, ekkor leveszem a tűzről, utána keverem bele a margarint vagy a vajat. Mert én úgy jártam, hogy először együtt főztem mindent, és a zsiradék kicsapódott és túrós lett.

Lényeges, hogy a csokit ne kenjük, mert összekeveredik a habbal, csak csorgatni szabad. Én néha fogpiszkálóval szoktam mintát húzni bele, mint ahogy a képen is látszik, de bármilyen amorf formát ki lehet hozni belőle, csak fantázia kérdése.

Most nem írok receptet, ezt már leírtam tavaly ilyenkor, csak emlékezgetek, nosztalgiázom kicsit, nem a saját, hanem a gyerekem gyerekkoráról.

Akinek még kicsi a gyereke, talán még nem tudja, hogy a közhely, mely szerint a gyerek az anyja szemében gyerek, akárhány éves is, és akárhogy is figyelembe vesszük a felnőttségét, tiszteletben tartjuk a magánéletét, teljesen igaz.

Múlt héten volt a kisebbik gyerekem születésnapja, ez alkalomból, mint már huszonvalahány éve, föltettem neki a kérdést, mi legyen az ünnepi ebéd. És ő, csakúgy, mint huszonvalahány éve, azt válaszolta: rizses hús. Talán egyszer vagy kétszer volt más a rendelés, pedig sok ételt szeret, szereti a változatosságot, a különlegesebb ételeket is, de a születésnapi menü ez. Persze nem sikerül teljesen egyformára, ha akarnám sem. Most éppen pulykahúsból volt, kicsit lecsósabban.

Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor még kicsi volt, rengeteg emlék, de hát ez természetes is. Például az, amikor ez a „rizses hús mánia” elkezdődött. Egyéves már elmúlt, de – nővérével ellentétben, akit ebben a korában már kétkanalas módszerrel etettem, vagyis eggyel ő, eggyel én – még egyáltalán nem próbálkozott önállóan enni. A bölcsődében már szóvá is tették, hogy ez így nincs rendben, ekkora gyerek már el-elveszi a kanalat, és egyedül szeretné használni, még ha nem is sikerül jól.

Aztán egy hétvégén a víkendházban voltunk, rizses hús volt ebédre, amikor gyermekem egyszer csak kikapta a kezemből a kanalat, amivel etettem, és az utolsó morzsáig megette, ami a tányéron volt. Másnaptól a bölcsiben is egyedül evett, ilyen „csodatévő” hatással volt rá ez az étel.

... és hogy ezt kihasználjuk, mi is sütöttünk a kerti tűzön. Nagyon egyszerűt, viszonylag gyorsat, grillezett csirkecombot, padlizsánt és cukkinit.

Kicsontozott csirkecombokat befűszereztem; kész grill fűszerkeverékhez tettem még fokhagymát, majoránnát, csipet fahéjat, kevés olajjal összekevertem, hogy paszta állagú legyen, ezzel még este bekentem a húsokat, másnapig a hűtőben hagytam.

Mivel olyan tűzrakó helyünk van, ahol nem faszénnel, hanem igazi fával tüzelünk, az a tapasztalatom, hogy ha közvetlenül a rácsra teszem a húst, a lecsöpögő zsírtól újra meg újra fellángol a tűz, és így a hús külseje megég, mielőtt még belül átsült volna. Ezért az eldobható alumínium grilltálcákat használtam, amivel még a kormos mosogatást is megspóroltam.

Az egyik tálcára fektettem a húst, először bőrös felével lefelé, közé pedig két nagy fej darabokra vágott lila hagymát.

A másik tálcára került a köretnek való: egy szép méretes padlizsán és két cukkini. Én a padlizsánt meg szoktam hámozni, a gyenge cukkinit nem. Mindkettőt hasábokra vágtam, megszórtam szárított zöldfűszerekből álló (nem sós) keverékkel, és kevés olajjal átforgattam.

A húst néhányszor megfordítottam, a zöldségeket is próbáltam átkeverni, először eléggé púpozva voltak a tálcán, de ahogy sült és összeesett kicsit, már kezelhetőbbé vált. Akkor sóztam meg, amikor már majdnem kész volt.

Mivel lassú tűzön, parázson sütöttük, kb. egy óra kellett, hogy elkészüljön, de az eredmény megérte a ráfordított időt, és szerencsére minden egyszerre lett kész.