àlabeck

Elmondtam már – valószínűleg többször is –, hogy jobban szeretek főzni, mint süteményeket sütni. De persze néha mégis sütök, többnyire lelkifurdalással kísérve, mert aztán nem győzöm főzni-enni a kímélős, fogyós ételeket. És a kedvenceim azok a sütik, amiket egy kézi mixer, esetleg habverő segítségével egy tálban össze lehet keverni, aztán tepsibe öntve megsütni.

Most egy olyan receptet kerestem elő, amit már nagyon régóta nem sütöttem. Valamikor egy munkatársamtól tanultam, néhányszor meg is csináltam már, aztán valahogy a kamrában maradt, jó ideje felhasználatlanul, egy zacskó (25 dkg) kókuszreszelék. Pedig nemcsak jó, hanem még nagyon egészséges is: A kókusz tartalmaz magnéziumot, kalciumot, cinket és vasat is. Telítetlen zsírsavakban gazdag, ezért a szívbetegségek kialakulásának esélyét is jelentősen csökkenti. Kiváló csonterősítő. A hindu néphagyomány szerint 99-féle betegség gyógyítására jó a kókusz. A kókuszlé vizelet- és hashajtó, vértisztító és emésztést segítő hatású.

Tehát ezt sütöttem:

Két egész tojást habosra kevertem 15 dkg kristálycukorral – lehet több is, ha valaki édesebben szereti. Hozzákevertem a 25 dkg kókuszreszeléket, ugyanannyi lisztet egy csomag sütőporral elkeverve, és részletekben adtam hozzá 2,5 dl tejet. Azért részletekben, mert csak annyi kell bele, hogy ne legyen túl folyékony, lehet, hogy 2 dl is elég.

Sütőpapírral bélelt tepsibe tettem, elegyengettem. Eredetileg ennyi, kész is, és sütés után el is lehet vágni, lekvárral megkenni, de anélkül is jó. Most én egy doboz őszibarackbefőttet leszűrtem, kicsi kockára vágtam a gyümölcsöt, szétterítettem a tészta tetején.

Előmelegített, 180 fokos sütőben kb. 50 percig sütöttem. 30 perc után a tetejét még kb. 5 dkg kristálycukorral megszórtam, ami elolvadt, majd picikét megpirult rajta.

Így, megsütve kicsit más a kókuszreszelék íze, mint nyersen, például a kókuszgolyón. Szerintem jobb, érdemes megpróbálni.

Talán ez az egyszerű, de mégsem mindennapi recept alkalmas lesz a 31. VKF-re. Sokszor alakítom át a maradékokat kicsikét más étellé, ez alkalommal eszembe jutott, hogy nem írom le azonnal, hanem elteszem a kiírt határidőig a beszámolót. De úgy látom, hogy már nem az eredeti VKF feltételek érvényesek, hogy egy napon tegyük közzé a kiírás szerinti recepteket. Tulajdonképpen érthető, hiszen már sokkal-sokkal több a résztvevő, mint akkor volt, ki győzné mindet még akár csak megnézni is, nem hogy figyelmesen elolvasni!

A karácsonyi vacsoráról megmaradt egy szelet sült lazac. Ez önmagában kevés is lett volna, és melegítve amúgy sem az igazi. De egy nagyszerű előételt még össze lehetett hozni belőle. A zsülien egyik kedvencem, bár nem csinálom túl gyakran. Az a fő gond vele, hogy számomra túl laktató, nem nagyon tudok utána még mást is enni. Ezt úgy szoktam megoldani, hogy kicsit hosszabb szünetet tartunk az előétel és a főétel között, no meg próbálok nem túlságosan nagy adagot készíteni belőle. Ez a halas változat kicsit könnyebb, mint a csirkehúsos-gombás. De a hústalan, csak gombás is nagyon jó. És lehet csak zöldségeset is csinálni, egyáltalán, a variációknak csak a fantázia szab határt. (Igazából ez nem más, mint egy gratinírozott, más néven, csőben sült, apróra vágott valami.)

Most először is a sült lazacszeletet – persze már hidegen – kis kockákra vágtam. Egy fej hagymát apróra vágtam, kevés vajon megpirítottam. Megszórtam egy csapott teáskanál liszttel, fehéredésig kevergettem, apránként tejjel felengedtem, de csak annyira, hogy egy sűrű massza legyen. Tovább tejföllel hígítottam krémesre, megszórtam egy kis kaporral és petrezselyemmel, egy-két percig forraltam, hogy ne maradjon nyers a liszt. Belekevertem a lazackockákat.

Kis üvegtálkákba szétosztottam, a tetejét reszelt sajttal betakartam. Sütőbe tettem, 200 fokon addig sütöttem, míg a sajt kicsit megpirult.

Hogy befejezzem a heti menü leírását, le kell írnom a végét is, ami már majdnem a „nem főzök” kategóriába tartozik.

Mert mégis, készétel-konzervet is használok, ha nagyon gyorsan akarok ebédet produkálni, csak éppen ez saját gyártású. Hát persze, hogy a lecsó az, amit megfőztem, üvegekbe tettem, és most csak le kell aratni a munka gyümölcsét. Elővenni, és már csak néhány percet kell ráfordítani, és máris a nyár íze kerül az asztalra.

Gyakran teszek a mélyhűtőbe is kész ételt, van olyan, ami nagyon jól tűri a fagyasztást. Elfordul, hogy a maradékot teszem el, de olyan is, hogy szándékosan nagy adagot főzök.

Pénteken volt, hogy felbontottam egy üveg lecsót. Mivel én majdnem készre főzve teszem el, sok tennivaló nincs vele. Csak mert éppen volt itthon, először pirítottam egy kevés füstölt szalonnát. Arra ráöntöttem az üvegből a levét, illetve egy részét, azt elforraltam, mivel mi sűrűbb szafttal szeretjük. Utána hozzátettem az üveg egész tartalmát és 4 db virslit felkarikázva. Kb. 10 percig forraltam még, és már tálaltam is.

Szombaton pedig csirkepörköltet vettem elő a mélyhűtőből (pontosabban már előző nap elővettem, hogy szép lassan engedjen föl), amit már csak melegíteni kellett. Nyár vége felé főztem, bográcsban, ez is a nyári, kerti ízek átmentése céljából. Friss nokedli azért készült mellé.

A csütörtöki ebédet is a gyorsaság jegyében főztem, ill. sütöttem. A babkonzerv nagyon jó találmány, főleg ilyen kicsi – kétszemélyes – háztartásban, mint a miénk is. Mert tulajdonképpen nem nagy ügy megfőzni a babot, idő ugyan kell hozzá, de nem igazán kell közben foglalkozni vele. Viszont egyszerűen nem érdemes olyan kis mennyiséggel vacakolni, ha már feltalálták nekünk a konzervet.

Erről meg eszembe jut, hogy a hatvanas évek elején azt gondolták – és reklámozták is az akkori szakácskönyvekben, lapokban – hogy a „modern” nő nem főz, hanem a kiváló konzervgyári készételekkel oldja meg a család vacsoráját, miután hazaért a munkából. És mellesleg nem is mos otthon, hanem a Patyolatba viszi a ruhát. Ki emlékszik még erre? Nem nagyon sikerült ezt a tervet megvalósítani. Igaz, akkor is, most is használunk néha konzerveket, bár nem annyira a készételt, inkább csak a félkész alapanyagokat, de az is sokat segít. A mosásra meg elterjedt az automata mosógép, amire akkor még nem nagyon gondolt senki.

Persze egy igazi jó csülkös, vagy akár kolbászos bableves, az más kategória, abból nem főzök hétköznapi, kétszemélyes adagot, azt szívesen esszük több napig is, és lehetőleg olyankor meghívok még mást is. Tehát akkor nem konzervből főzöm.

Most csak úgy hirtelen. Gyakorlatilag ugyanúgy főztem, mint a hagymás babot, csak kevesebb hagymával. Megdinszteltem egy kis fej felaprított hagymát, hozzátettem két gerezd, szintén aprított fokhagymát. Megszórtam egy csapott teáskanál liszttel, aztán pirospaprikával. Apránként nem sok vízzel felengedtem, csomótlanra kevertem. Hozzákevertem kb. két evőkanál tejfölt, beleszórtam őrölt köményt, kevés szárított borsikát (csombor) és lestyánt. Egy-két percig főztem, majd hozzátettem a leszűrt, leöblített (szerintem akármilyen lében van, az nem jóízű, nem tartom meg az ételhez) konzerv vörösbabot. Ezzel már csak egyet forraltam.

Mellé pedig eredetileg sült debrecenit gondoltam, de az nem volt itthon, ezért elszaladtam a közértbe. (Most ezt a „közért” szót így különösebb gondolkodás nélkül leírtam, ahogy mondani szoktam. És bocsánat, eszembe jutott, hogy már több helyen, többen is írták, hogy érthetetlen, hogy sokan – mondjuk így – nem a legfiatalabb korosztályból, így nevezik a boltot, bármilyen is az.) Szóval a közeli boltba mentem, ami elég kicsi, és csak csomagolt hús- és felvágottféle van, mivel nincs húspultja.

Ahogy keresgéltem a kolbászfélék között, láttam, hogy az egyetlen fajta debreceni mellett van sütnivaló kolbász is, ami lényegesen jobban néz ki, tehát azt vettem. Három darab volt a csomagban, azokat meg is sütöttem. Serpenyőben, zsír nélkül kezdtem, megszurkáltam, aztán már a saját, kiengedett zsírján sült készre.

Egy-egy darabot megettünk a főzelékhez, a harmadik pedig a kisült zsírral együtt hidegen jó volt reggelire, vacsorára.

A retro, nosztalgiázást segítő reklámokat itt és itt találtam.

Szerdán, mivel az előző nap megsütött fasírt megvolt, csak valamilyen köretről kellett gondoskodni. Ez pedig főzelékféle legyen, ahhoz volt kedvem. Elég régen is volt, meg illik is a fasírthoz. A hűtőben volt sárgarépa, de általában nem jut eszembe répafőzeléket főzni, legfeljebb vegyeset. Most is az első ötletem a tejszínes, majoránnás répa volt, ami nem főzelék, de hasonló. Mégis lebeszéltem magam, mert az egy kicsikét hosszasabb. És mivel ráadásul volt egy bontott – úgy félig teli – nagy doboz tejföl is, úgy döntöttem, hogy tejfölös főzelék lesz.

(Ezt a tervezési folyamatot csak azért írtam le ilyen részletesen, mert nagyon sokszor így alakul ki nálam, hogy mit főzök.)

A répát meghámoztam, darabokra vágtam. Most szerencsére időben eszembe jutott a „csodagyalu”, amiről gyakran elfeledkezem, és azzal könnyen daraboltam úgy egy centisre. Kevés olajon, először erős fokozaton átforgattam, aztán kisebbre véve, fedő alatt, megsózva, saját levében pároltam, majd amikor azt elfőtte, apránként tettem hozzá vizet egyszer-kétszer. Amikor már éppen csak el tudtam vágni a fakanállal, elfőztem a levét, megszórtam egy teáskanálnyi liszttel, picit átsütöttem, pár kanál tejjel felengedtem, csomómentesre keverve. Ezután hozzákevertem a kb. másfél deci tejfölt, rászórtam egy kevés majoránnát és petrezselymet, összeforraltam.

Ez így kész is, megkóstoltam, jó is. De előző napról maradt még egy kevés cukkini is, ami önmagában már semmire sem lett volna elég, tehát fogtam, és belekevertem a répafőzelékbe. Azzal is főztem még egy picit, csak amíg átmelegedett.

A fasírtot közben a sütőben melegítettem meg, mert én szeretem, ha ropogós kérge van, de ha mikróban melegítjük, akkor párásodik és megpuhul.