àlabeck

Még mindig újkrumpli, és ha spárga is van mellé, nem baj. És legyen könnyű, kevés munkával, jó ízzel. 

Lekapirgáltam a kb. fél kiló krumplit (én úgy szeretem), a zöldspárgát is megtisztítottam, vagyis levágtam a végeket, és pár centit még onnan kezdve lehámoztam. Felvágtam kisebb darabokra. Lábosba tettem mindkettőt, megsóztam, ráöntöttem 2 dl tejszínt. (Olyan szép volt a színhatás!) 

Először a tűzhelyen kezdtem főzni, fedő alatt. Amikor már közel puhának látszott a krumpli, levettem a fedőt, amíg besűrűsödött rajta a tejszín. Aztán csak pár szál kakukkfűvel, oreganóval, petrezselyemmel elkevertem, a sütőbe tettem, amíg kissé megpirult.

Liszt, tojás, lisztbe panírozott csirkemell-filét sütöttem hozzá. – Megvolt a vasárnapi rántott hús krumplival, éppen csak kicsit másképp.

Már vagy két hete, hogy ezt főztem, de nem voltam biztos benne, hogy érdemes leírni, mert már írtam – nem töltött, hanem csak gombócos változatban, de hát az nem nagy különbség. Ami viszont igen, hogy most tavasz, ill. már majdnem nyár van, ezért kaptam a piacon kisebb méretű karalábét (bár nem könnyen), olyat, aminek a levelei viszont nagyok, frissek, szépek voltak. És az árus egy hirtelen mozdulattal rögtön letekerte. Mikor mégis elkértem, nagyon örült, mondta, hogy ő mindenkit próbál rábeszélni, hogy töltsék meg a leveleket is.

Hát én kifúrtam a karalábékat, a leveleken csak elvékonyítottam a középső erét, és mindent megtöltöttem. A töltelékbe újhagymát vágtam öreg helyett, meg egy kis petrezselymet is. A kivájt darabok felét a lábos aljára terítettem, rá a megtöltött karalábét és leveleket, majd a darabkák másik felét.

Aztán megfőztem, tejföllel behabartam, petrezselyemmel megszórtam, tehát csak egyszerűen.

A karalábévájás közben, mint ilyenkor mindig, eszembe jutott, amikor valaha réges-régen először voltunk „Nyugaton”. (Kapcsolódom Cukroskata írásaihoz arról, hogy mi volt régen, és mi nem.) Akkoriban 70 dollárt lehetett váltani háromévenként, ami nem volt túl sok, de mégis mindenki próbált még spórolni is belőle (persze a kaján), hogy valami érdekeset vásárolni is tudjon, valami olyat, amit itthon nem lehet kapni. Mi barátaikkal négyen utaztunk együtt, mert úgy jobban jöttünk ki, sátorral, hálózsákkal stb. Nem akarom hosszúra nyújtani, a lényeg, hogy valamennyi pénzünk maradt a végére, vásárlásra. Én nagyon fontos dolgokat vettem, úgymint karalábévájót (és ez még ugyanaz), szerecsendió-reszelőt, olyat, aminek a tetejében tartó van az egész dióknak, sajtkést, Kresse-magot (ez tulajdonképpen a zsázsa is, de az éppen mustármag volt, amit ugyanúgy lehet dobozkában növeszteni) – ezt láttuk ott a boltokban, már kikelve, és nagyon tetszett.

Hát ilyesmik voltak az én nagy kincseim, amiket az első igazi külföldi utamon bevásároltam.

Nem bírom ki, hogy ne mutassam meg, annyira szép, amikor egy fűszerkert virágoskertnek képzeli magát. Hátha másnak is tetszik, én is nagy örömmel megcsodáltam a többiek képeit.

Most visszanéztem a tavalyi képeket, azok kb. nyár közepén készültek, akkor éppen az oreganó virágzott, de a pár szál zsályának és a kakukkfűnek tavaly még eszében sem volt. Most meg lassan az egész túlnő rajtam, annyi van mindenből, hogy képtelenség felhasználni, pedig igyekszem, és ajándékozgatom is, kinek csak csokrot belőle, akinek lehet, gyökerestől is. A lestyán pl. jóval magasabb, mint én, pedig az még éppen csak bimbózik. Tárkony is van bőven, azt is kibírta, hogy átültettem, mert már egyáltalán nem fért el a régi helyén. Ezek harmadik-negyedik évesek, a citromfű és a menta még régebbi, érdekes módon idén magától mindkettő helyet változtatott, elköltözött.

A nagy lapulevél az előtérben muskotályzsálya, amit tavaly kísérletképpen ültettem, mert állítólag szép a virágja, és finom illata van. A virág még csak készülődik, még nem látszik.

Ebben az összeállításban is a jól bevált túró-eper-dió a főszereplő. Régebben csináltam olyat, hogy a gombóc közepébe benyomtam egy epret (és akkor pirított prézlibe forgattam őket), de biztosan én voltam ügyetlen, mert némelyik a főzésnél „kimászott”. Aztán kipróbáltam, hogy csak az öntetbe rakom az epret a szokásos, egyszerű túrógombóchoz, és ez bevált. (Persze ha valaki jobban szereti prézlivel, ahhoz is jó.) Ugyanúgy, mint ahogy sokszor bevált már csak eper tejföllel, esetleg tejszínhabbal, kis cukorral.

Két pohár tejfölt összekevertem jó sok felvagdalt eperrel, porcukorral, kevés gyömbérrel (szárított) és fahéjjal. Nem nyomtam össze az epret, a keverés éppen elég, hogy megízesítse a tejfölt.

Most kivételesen még egy kicsit turbóztam az önteten, ugyanis „mellékesen” előtte eperdzsemet főztem, és leszedtem a keletkezett habját, amit kár lett volna kidobni, tehát azt is belekevertem. Nem ártott neki.

A kisebb darabok maradtak még a megpuhult, zsírból kiszedett oldalasból. Hidegen még le is kapartam róla a felesleges zsírt (mert azért maradt), rákentem egy egészen kicsi szétnyomott fokhagymát, és sütőben átsütöttem. Ennyire egyszerű.

Csak az a különbség a zsírban befejezett sütéshez képest, hogy még további zsír kisül belőle, amit a végén le is öntöttem, illetve hozzáöntöttem a már félretett pecsenyezsírhoz. Annak az alján ott hever a finom húsos, paprikás, paradicsomos, hagymás törmelék, amire nálunk mindenki vadászik, amikor megkeni a kenyerét – vacsorára vagy reggelire –, hogy aztán újhagymával vagy az időközben az erkélyen beérett kovászos uborkával elfogyassza.

Ehhez az egyszerű sült oldalashoz valami zöldségfélét gondoltam köretnek, a megpárolt zöldséghez egy teáskanál lisztből és 1–1,5 dl tejből készült habarást kevertem, petrezselyemmel együtt átforraltam. Tulajdonképpen finomfőzelék.

És még maradt az oldalasból egy kevés, hogy egy-két zsíros kenyérre jusson belőle pár falat.