àlabeck

Az önfegyelmem – ami a fogyást illeti – romokban hever vagy valahol elveszett. Véletlenül rátaláltam erre a receptre, és úgy éreztem, hogy ezt feltétlenül ki kell próbálnom. Egyrészt szeretem a mákot, másrészt nagyon hasonlít arra, amit csak dióból szoktam sütni, tehát biztos voltam benne, hogy csak jó lehet. Az eredeti ugyan tortaként készült, de én inkább süteményként, szögletesen képzeltem el, úgy is csináltam meg.

Összekeverünk 20 dkg darált mákot 10 dkg darált dióval és 5 dkg édes morzsával. 6 tojás sárgáját habosra keverünk 25 dkg cukorral, belekeverjük a mákos-diós keverékbe. A 6 tojásfehérjét habbá verve óvatosan hozzátesszük. Kikent tepsiben 200 fokon kb. 30 perc alatt megsütjük.

Én fél adagot csináltam, édes morzsaként darált kekszet használtam, és ehhez csak 10 dkg cukrot tettem.

Amikor kissé kihűlt, kettévágjuk, túrókrémmel megkenjük. Az eredeti recept édes túrókrémet használ egy kevés tejszínnel lazítva, és a tészta alsó részét konyakkal meglocsolja.

Én egyszerű túrót vettem, 20 dkg-ot, 1 dl tejjel, 4 evőkanál cukorral negyed zacskó (10 g) pudingporból készült sűrű pudinggal alaposan kikevertem, ezzel töltöttem meg a tésztát és a tetejére is jutott belőle egy vékonyabb réteg. A konyak helyett baracklekvárral vékonyan megkentem.

Nagyon finom, könnyű sütemény.

Amikor megsütöttem a tököt, tudtam, hogy ez túl nagy, túl sok, pedig nem is „igazi” volt, hanem olyan villanykörte alakú, de jókora. (Lehet, hogy csak az idő szépíti az emlékeimet, de valahogy úgy érzem, hogy régen ízesebbek voltak a sütőtökök.)

Gondoltam, alávetem magam a blogokon terjedő „járványnak”, megpróbálok én is sütőtök-krémlevest főzni. Még soha nem csináltam ilyet, leginkább azért, mert nem vagyok túlságosan oda érte. De amikor a férjemnek megemlítettem, hogy ez a tervem, ő nagyon is lelkesedett. Nem is tudom, hány receptet olvastam, mielőtt elkezdtem, végül összehoztam.

Úgy igyekeztem, hogy ne legyen túl sok, kimértem a sült tökből 30 dkg-ot (és még mindig maradt belőle)  – ez nyersen persze több, mert a leve már addigra kisült.

Egy kis fej hagymát felvágtam, megdinszteltem, felengedtem kb. fél liter vízzel. Beledobtam egy leveskockát is, utána egy pici krumplit. Amikor jó puhára főtt, beletettem a héjától megszabadított tököt. Botmixerrel összepépesítettem. Ekkor láttam csak a sűrűségét, tehát még további vízzel és kevés narancslével felengedtem, forraltam. Tettem bele több fehérborsot, kevesebb szerecsendiót és egy csipetnyi fahéjat (gyömbért is tettem volna, de kiderült, hogy elfogyott). Mivel fogalmam sincs, hogy mennyire kell sűrűnek lennie, egyszer csak úgy döntöttem, hogy most jó. Akkor hozzákevertem még kb. 3/4 dl tejszínt, azzal is átforraltam, majd késznek nyilvánítottam.

A másoknál látott „feltétek” közül a férjnek legjobban a sült bacon tetszett, ezért azt sütöttem és szórtam a tányéron a tetejére.

Igazán jól sikerült, lehet, meg is ígértem, hogy talán máskor is rászánom magam egy-egy krémleves főzésére.

Ez nem főzés, de én nagyon szeretem a sima, darabokra vágva, sütőben megsütött sütőtököt. (Ez így elég viccesen hangzik.) És még nosztalgiám is támad, eszembe jut, amikor középiskolás voltam, az iskolánktól egy sarokra volt a könyvtár, ahova gyakran jártunk, leginkább csapatostól, és télen pont előtte a sarkon sült tököt árultak. Ilyenkor általában nem álltunk ellen ennek, gyakran azt ettem ebéd helyett – a könyvtárban annyira nem örültek, amikor néhányan egyszerre bevonultunk, sült tökökkel a kezünkben, de mindig megbocsátottak, végül is törzsvendégek voltunk.

Semmit nem kell tenni, csak a tököt kívülről jó alaposan megmosni, darabokra vágni, aztán tepsiben – alufólián, hogy a ráégett levet le tudjuk mosni – a sütőben megsütni. Én úgy szeretem, ha jó sült, esetleg kicsit égett is. Közben a kiszedett magokat a rostoktól megszabadítom, mint egy rendes Hamupipőke, leöblítem, és amikor a tök kész, másik fólián a sütőbe teszem, megpirítom.

A sült tök forrón-melegen a legjobb, de a maradékot hidegen is el lehet „csipegetni”.

Már néhány hete volt, hogy piacon járva aszalt barackot vettem. Akkor is arra gondoltam, hogy hússal kombinálva csinálok majd belőle valamit, de még nem találtam ki, hogy mit is. Persze többet vettem, mint ami egy ételhez kellhet, hiszen előtte jó alaposan meg kell kóstolni. Aztán valamelyik boltban akciós volt a „Feketeerdei sonka”, ennek sem álltam ellen, nem rossz az vacsorára, kenyérrel sem, de mégis úgy döntöttem, hogy inkább valamit valahogyan főzni kellene vele.

Hát így alakult ki ez az étel, hogy ezeket összekombináltam. Úgy gondoltam, hogy ha dinnyével finom a sonka – márpedig finom –, akkor barackkal sem lehet rossz.

Az aszalt barackot kb. 2 órára vízbe áztattam, hogy kicsit megpuhuljon, de nem egészen puhára. A csirkemellből lapjában nagyobb szeleteket vágtam, egy kicsit kiveregettem, egészen picit megsóztam.

Egy-egy csirkemell-szelet egyik oldalára két-két kettévágott barackot fektettem, ráhajtottam a hús másik felét, a sonkaszelettel betekertem, a biztonság kedvéért fogpiszkálóval megtűztem.

Nagyon kevés olajon minden darab mindkét oldalát gyorsan megsütöttem, ezzel a sonka már megtapad a húson, akár ki is lehet húzni a fogvájót. Hat darab hústekercs volt, ezt 2 dl tejszínnel leöntöttem, a lángot kicsire vettem, lefedtem az edényt. A tejszín jól besűrűsödött, annyira, hogy kevésnek is találtam, ezért tejjel pótolgattam. Kb. félóra alatt átpuhult az egész.

Mellé csak valami semleges ízű köretet akartam, ez párolt rizs volt, petrezselymet főleg azért tettem bele, hogy színesebb legyen, no meg jó is.

Már úgy gondoltam, hogy ez a 21. VKF olyan lesz, amire nem írok receptet. Most azonban hirtelen eszembe jutott valami az „elfekvő” készletből. (Remélem, nem késtem le most, hogy így hirtelen észbe kaptam.) Nem olyan régi, kb. egy hónapja készült, de nem sikerült tökéletesre, ezért nem volt kedvem írni róla.

Újabb vallomás: szeretek lektűröket olvasni, pl. Nora Roberts könyveit, amelyeknek nagy része Írországban játszódik. Több könyvben is van olyan szereplő, aki kitűnően tud és szeret is főzni. (Gondolom, a szerző is szeret, ezért ír ilyen átéléssel róla, de ha nem főzni, enni biztosan.) Az egyik egy panziót működtet, nála a reggel úgy kezdődik, hogy megsüti az aznapra szánt kenyeret. Az ír kenyér pedig nem élesztővel, hanem sütőporral, illetve szódabikarbónával készül.

Már régebben is sütöttem sütőporos kenyeret, de most egy másik változatot próbáltam ki.

A recept szerint 45 dkg finomliszt kell hozzá, ennek a felét én teljes őrlésűvel helyettesítettem. Jön bele 3 dkg megolvasztott margarin, 1 teáskanál só, 2 teáskanál sütőpor és 3 dl kefir. Keverőgéppel jó alaposan összekevertem, addig, amíg az edény falától elvált.

Hosszúkásra formáltam, a tetejét bevagdostam. Előmelegített sütőben 200 fokon kb. 40 percig sült. Amikor beraktam, majd amikor elkészült újra vízzel megkentem.

Az oldalán berepedt, ennek ellenére szép is volt, rossz sem volt, csak túlságosan sűrű. Azt gondolom, hogy a teljes őrlésű liszt miatt több kefirt kellett volna beletenni, még az is lehet, hogy több sütőport is. Ennek ellenére jó étvággyal megettük, mivel nem a kedvenceink a „felfúlt” kenyerek, na ez aztán nem volt az.

Nem adom fel a próbálkozást, ha jobban sikerül, majd arról is beszámolok.