àlabeck

A grúzoknál az a szokás, hogy akármilyen kisebb vagy nagyobb társaság összegyűlik, nem isznak tószt, azaz pohárköszöntő nélkül. Ilyenkor mindig van egy „szertartásmester” is, a tamada, aki gondoskodik arról, hogy minden rendben, a szokások szerint történjen. Először mindig a jelenlévők, családtagjaik stb. egészségére isznak. Ezután kerülnek elő a viccesebb köszöntők, amelyek rövid, csattanós történetek. Egy – szerintem – aranyos ilyet olvastam nemrég, méghozzá ez érdekes módon teaivásra szólít fel, ami ebben az egyre hidegebb időben nagyon időszerű. Gondoltam, elmesélem, hiszen egy kis vidámság mindig jól jön.

Élt valamikor, valahol Szulikó és Sota, megszerették egymást. Megszerették és összeházasodtak. Alig hogy összeházasodtak, Sotának kiküldetésbe kellett utaznia. 

– Semmi baj – mondta –, három nap múlva itthon vagyok.

Eltelt három nap, eltelt háromszor három nap, Sota nem tért vissza. Eltelt tízszer tíz nap is, Sota még mindig sehol. Már nagyon aggódott az ifjú feleség, küldött hát tíz városba táviratot tíz igaz barátnak. És a tíz városból a tíz igaz baráttól táviratban válasz érkezett: 

– Ne aggódj, Sota nálunk van!

Így hát, barátaim, ürítsük (teás)poharunkat azokra a barátokra, akikre az életben minden helyzetben számíthatunk!

Biztosan kiderült már az eddigiekből, hogy szeretem a sárgarépát. A levesben főttet is, de az a legkevésbé érdekes. Azon kívül sokféleképpen lehet elkészíteni, most is csak elcsábultam egy szép csomag répa láttán, utóbb kezdtem csak kigondolni, hogy hogyan legyen. Volt még a majonézben sült csirkemellből – nem mondhatom maradéknak, szándékosan dupla adagot csináltam – azzal kombináltam.

A répát megtisztítottam, karikára vágtam. Pici olajon, forró serpenyőben megsütöttem, mint a krumplit szoktam, vagyis hagyom az alját megpirulni, aztán átforgatom újra és újra. Közben, amikor már puha, megsózom. Akkor mondható késznek, amikor az összes megpuhult, de nem túlságosan, és a többsége meg is pirult. Ez már így is tökéletes köret, de most még kicsit „dúsítani” akartam.

Áttettem egy sütőtálba, a tetejére fektettem a húsdarabokat. Egy pohár tejfölt egy tojással, kevés sóval és borssal elkevertem, ráöntöttem. Túl sok fűszer nem kell hozzá, hogy érvényesüljön a hús eredeti ízesítése, és nem kevésbé a sült répa íze is. Sütőben (csőben) addig sült, amíg az öntet összeállt. 

Készülődünk, sütünk, étrendet tervezgetünk, de addig is még vannak hétköznapok, amikor enni kell valamit. Ez a főzelék az, amit nagyon sokan nem szeretnek, van, aki már a nevének hallatán is elfintorodik. Talán a menzákon gyakran „malter” állagúvá főzött íztelen változat az oka. Talán még egyszer meg kellene próbálni. Hallottam olyat is, akinek ez a legkedvesebb főzeléke. Én szeretem, túl gyakran nem főzök, de egyszer-kétszer minden télen.

Két adaghoz 15 dkg száraz borsót használtam. Egyszerűen kb. kétszeres mennyiségű vízben föltettem főzni – később, ha kell, lehet pótolni a vizet. (Ha az ember időben eldönti, hogy ezt akar főzni, be is lehet áztatni a borsót, akkor hamarabb megpuhul.) Lassú tűzön főztem, időnként megkavartam. Amikor már besűrűsödik, persze szinte folyamatosan keverni kell. Akkor sóztam meg, amikor már puha volt, addigra egy része szét is főtt. Két gerezd fokhagymával és egy teáskanál liszttel világos rántást csináltam, belekevertem, még forraltam néhány percig. Én úgy szeretem, ha nem túlságosan sűrű.

Gyerekkoromban mindig csak pirított hagymával ettük. Most már valamilyen húst is szoktam mellé csinálni – például sült oldalassal nagyon jó –, de a hagyma akkor sem maradhat el. Most éppen csirkecombot sütöttem, jól megfűszerezve, serpenyőben. Amikor már közel puha volt, de még volt leve, mellétettem egy jó nagy adag szeletelt hagymát, ami együtt a hússal megpirult.

(Kicsit égettnek látszik, de nem az volt, csak a fűszerek, főleg a pirospaprika és a hagyma saját édessége miatti karamellizálódás jól megbarnította.)

Nálunk sokkal kelendőbb a sós aprósütemény, mint az édes. Ezért azt veszélyesebb is előre elkészíteni, de hát mit tehetek, nem lehet mindent egy napra hagyni, elkészítem, aztán próbálok megmenteni valamennyit későbbre is.

Most kitaláltam, hogy valami diósat szeretnék, hiszen nem véletlenül szántam rá magam egy jó nagy adag dió megtörésére néhány hete – ehhez azért kell nagy lelkierő, mert testi is kell, ugyanis a mi diónk, ami a nagyon-nagyon régi fán terem, elég apró szemű, és vastag, nagyon kemény héjú. (Kicsi is, sárga is, savanyú is, de a mienk...)

Próbáltam itt-ott receptet keresgélni, de valamiért dióval csak édes dolgokat találtam, pedig maga a dió nagyon jól illik sós ételhez is, mint akár a dióval panírozott hús is. Nem tudtam mást tenni, átalakítottam másról szóló receptet, kicsit tartottam attól, hogy működik-e, mert süteményféléket kevésbé szoktam saját kútfőből készíteni, ellentétben az ételekkel. Végül az eredmény számomra nagyon meggyőző lett, ízletes, omlós keksz, családom hímnemű tagjai is megkóstolták, és elégedettek voltak vele.

20 dkg lisztet, 15 dkg margarint, 10 dkg darált diót, 10 dkg reszelt sajtot (részben füstölt), 2 tojássárgáját, 2 mokkáskanál sót és 1 mokkáskanál fehér borsot összegyúrtam. Kinyújtottam kb. 5 mm vékonyra (elég zsíros a tészta, kicsit nehéz nyújtani, de a tetejét lisztezve megoldható). Derelyevágóval rombusz alakúra vágtam – azért ilyenre, hogy különbözzön a másik keksztől. A tetejét tejjel megkentem, sütőpapírral bélelt tepsiben 200 fokon sütöttem kb. 15 percig.

Ahogy kicsit kihűlt, jól megkóstoltuk, a többi most a szokásos fémdobozban várja az idejét. (Nem kizárt, hogy újabb adagot is kell sütni.)

Vasárnapi ebédre volt ez az összeállítás. 

A kelbimbót tisztítás után sós vízben – a vízbe egy csipet szódabikarbónát is tettem, ettől szép zöld színe marad – nem túl puhára főztem (ha a torzsájába éppen csak bele lehet szúrni, akkor jó), leszűrtem.

Összekevertem két evőkanál majonézt egy evőkanál tejszínnel, két gerezd összenyomott fokhagymával, kiskanál zöldfűszeres sóval. Ebbe beleforgattam a csirkemell-darabokat, serpenyőbe tettem, közepes lángon először fedő alatt főztem. Ez a majonézes szósz először felhígult egy kicsit, aztán besűrűsödött. Ekkor levettem a fedőt, és nagy lángon a húsdarabok mindkét oldalát kissé megsütöttem, így gyakorlatilag a mártás már el is tűnt.

Másik serpenyőben kisütöttem pár szelet feldarabolt bacont. A szalonnadarabokat kiszedtem, a visszamaradt nagyon kevés zsíron forgatgatva átsütöttem a kelbimbókat. Mi minden formában szeretjük a kelbimbót, de a sütéstől különösen jó, karakteres íze lett A tányéron egy kevés reszelt sajtot szórtam rá.