àlabeck

elmesélek egy-két ételt, amit mostanában ettünk. Mindegyik olyan, ami már szerepelt, éppen csak kicsit másképp, ezért főleg emlékeztetőként írom le, mert pont ez a kis különbség az, amit utóbb el szoktam felejteni.

Tervezetten két napra szántam a sült tarja-krumpli ebédet, csak éppen a tarjából mindössze négy szelet volt itthon, de volt még négy szelet hosszúkaraj is, így együtt sültek a lehető legegyszerűbb módon. Fűszerkeveréket pici olajjal elkevertem, ezzel bekentem a hússzeleteket. Forró serpenyőben minden oldalukat hirtelen megsütöttem, aztán a lángot lecsendesítve, fedő alatt puhítottam meg. Hozzá hagymás krumpli volt. És persze saláta, majdnem görög saláta, csak az uborka hiányzott belőle, mert az nem jutott eszembe a vásárlásnál.
A második napon pedig párolt vegyes zöldséggel ettük a húst.

A saláta megmaradt fele – mivel a zöldséges változathoz nem ettünk belőle – bundás kenyérrel egy nagyon gyors ebédnek is megfelelt.

És még volt kockás tökfőzelék is, ez volt a következő, amit kipróbáltam úgy, hogy a nálam szokásos kapron, hagymán, pirospaprikán kívül beleaprítottam egy pici piros chilipaprikát is. Érdekes, hogy az a kis csípős íz is változtat az egészen. És mivel én szeretem, ha a főzelékhez valami húsféle is van, elővettem a fagyasztóba félretett olajbogyós, fetás fasírtot.

Mármint az erőset, de legalább a csípőset. Ugyanis néhány hete vettem egy cserepes chilibokrocskát, és kiültettem a kertbe a virágok és a bazsalikom mellé. Hogy miért vettem meg, ha nem szoktunk csípős ételeket enni? Csak mert nagyon tetszett.

Én csak onnan tudom, hogy ez chili (csili?), hogy rá volt írva. Valamikor régen volt már ilyen picike paprikás növényem, azok a paprikák vékonykábbak voltak, és még kisebbek. Akkoriban az ilyet a macska valamijéről szokták elnevezni vagy egyszerűen díszpaprikának, a rendes nevét azóta sem tudom, de azt igen, hogy méregerős volt.

Múlt héten eljött az ideje, hogy megfőzzem a kedvenc bablevesemet fejtett és zöldbabból vegyesen. A kifejtett bab 40 dkg volt, ehhez 20 dkg zöldbabot tettem. Belefőztem egy szép darab karikára vágott chorizo kolbászt – akciós volt, úgy gondoltam, hogy most kipróbálom, annyian dicsérték már. Tettem bele még a végén füstölt oldalast is, de azt külön főztem, és most a levét nem használtam föl; nem is tetszett, és nem is akartam, hogy elnyomja a friss babok és zöldségek ízét. És belevágtam apróra egy ilyen pici piros paprikát. Többet nem mertem, így ettől az egy darabtól éppen csak annyira lett csípős, ami még nekünk is tetszett. Azóta már máshoz is megpróbáltam, arról majd legközelebb. Ezért mondom; lehet, hogy rászokunk...

csak beszámolok, mi volt a tegnapi programom, no meg dicsekszem is egy kicsit. 

Azt mondtam, hogy nem főzök fügelekvárt, mégis beadtam a derekam, az óriás fügék győztek. Olyan tempóban értek be, hogy megenni képtelenség lett volna, kárba veszni meg sajnáltam. Addig törtem a fejem, hogy mivel lehetne pikánsabbá tenni a számomra túl édes gyümölcsöt, míg felfedeztem, hogy a cseresznyeszilva-bokron (vérszilva) már akad érett is. Nem túl érett, de most ez nem is volt baj, mert bár ez éretten is savanykás, de így még jobb erre a célra.

Két kiló fügéhez kb. másfél kiló szilvát szedtem. Először elkezdtem főzni a szilvát úgy, minta csak abból készülne a lekvár, mert ezt a gyümölcsöt csak így lehet kimagozni, ahogy azt tavaly már leírtam.

A fügét – alapos mosás után – húsdarálón ledaráltam. Van a darálónak egy nagyobb és egy kisebb lyukú előtétje, ehhez a nagyobbat használtam, hogy ne legyen egészen pempős.

A ledarált fügét a szilvához tettem, együtt összeforraltam, aztán a kényelmes módon dzsemfixet használtam hozzá, de mindössze egy zacskóval (az kb. egy kiló gyümölcshöz való, de én nem akartam, hogy gyári jellegű legyen a lekvár) ehhez a mennyiséghez. Ezt összekevertem fél kiló cukorral, beletettem, még egyszer felforraltam, és két perc főzés után üvegekbe töltöttem. Nyolc kisebb üvegnyi lett.

A szokásos pokrócos csomagolás következett, majd két nap múlva az üvegek lemosása a lecsorgott lekvártól, felcímkézés, spájzba pakolás. Persze közben a pár kanálnyi kimaradt lekvár kóstolása már megvolt, érdekes ízű, és pont olyan, ahogy mi szeretjük, vagyis nem túl édes.

Közben már érni kezdett a füge következő adagja, érdekes módon ezek már nem olyan nagyok, a többsége teljesen normális, szokásos méretű. Egyelőre még nem tudom, mihez kezdek vele.

Az alapanyagok a hús kivételével ugyanazok, mint a padlizsános lecsónál, és mégis egészen más az íze és az állaga is. A különbség oka, hogy ez nem főzve, hanem sütve van, méghozzá minden külön. Ezzel el is mondtam a receptet.

Volt hozzá 30 dkg hús pulykacombból, 2 padlizsán, két fej hagyma, két zöldpaprika, két paradicsom, két gerezd fokhagyma.

Mindent kockára vágtam. Először a húst kezdtem sütni, pirítani egy lábosban, később sóztam, mivel még nem volt elég puha, kis időre lefedve pároltam. (Ugyanez csirkemellből még gyorsabb, annak elég a pirítás.)

Közben egy serpenyőben halványbarnásra sütöttem a hagymát, az utolsó percben hozzátéve a fokhagymát is. Kiszedtem, a már kész húshoz tettem. Ezután a paprikát sütöttem, szintén addig, amíg egy kis színt kapott – és csodás illata lett, én ezt nagyon szeretem. Ezután a padlizsánt, egyszerre csak annyit tettem a serpenyőbe, hogy egy rétegben elférjen. Mivel mindegyiket csak nagyon kevés olajon sütöttem, egy kicsit leragadt, ezért a két adag padlizsán között került sorra az egyik paradicsom, ez felszedte az odaragadt réteget a finom ízzel együtt. Ezután újra padlizsán, végül újra paradicsom. Miután sorban mindez már a húsos lábosban volt, összekevertem, átforgattam, és kész is volt.

Ezt az adagot én kettőnknek két napra szántam, ezért köret is készült hozzá, egyszerű párolt rizs.

Második nap pedig összekevertem a rizst a húsos raguval, valami olyasmi lett belőle, amit padlizsános rizses húsnak neveztem el, és érdekes, de annak ellenére, hogy ugyanaz volt, mégis kicsit más íze lett így.