àlabeck

Első olvasatra nekem is furcsán hangzott, de aztán – miután még néhány helyen találkoztam vele böngészés közben – felcsigázta a fantáziámat ez a mártásféle. (Nem azonos a grúz diómártással, amit már máskor is megcsináltam.)

Igazán a majonézre hasonlít, illetve ugyanúgy használható is, mint a majonéz vagy a tartármártás. És mindenképpen jó alternatíva azoknak, akik nincsenek jó barátságban a nyers tojással vagy tejérzékenyek.

Az elkészítése pedig egyszerű:

Fél pohár – 1 dl – diót elkevertem 1 teáskanál porcukorral, 1 evőkanál mustárral, kb. 2 evőkanál citromlével. Én botmixerrel kevertem a hozzá tartozó hosszúkás edényben, de persze lehet habverővel, akármivel is.

A keletkezett masszához hozzákevertem 1 dl olajat, kis sót, és apránként hígítottam felforralt, lehűtött vízzel. Ettől folyamatosan kifehéredett. Addig kevertem hozzá vizet, amíg elérte a megfelelő – a tejfölhöz hasonlító – sűrűséget.

Természetesen a cukor, citrom, só mennyiségét mindenki ízlése szerint állapítja meg. Bármilyen növényi olaj megfelelő hozzá. Érezni lehet rajta a dió ízét, de aki nem tudja, miből készült, nem biztos, hogy azonnal megismeri.

És a végén, felhasználástól függően lehet még fűszerekkel ízesíteni, tegnap én kevés tárkonyt és petrezselymet csipkedtem bele.

Esik eső, jujjujjuj, hozzá még a szél is fúj... Igaz, elég régen voltak a gyerekeim óvodások, amikor ezt a dalocskát tanulták, de csak ez jut eszembe, ahogy kinézek az ablakon. Meg a november. Biztos, hogy május közepe van?

Az előző hétvégén még sikerült a kertben ebédet főzni. Persze sütni. (Kár, hogy a magyar nyelvben nem tudok olyan szót, ami általánosan fejezné ki, hogy ételt készíteni.) A lényeg, hogy elővettük a tárcsát – ami nálunk a plecsni névre hallgat – a szezonkezdéshez. Semmi bonyolult, semmi különleges nem volt benne, az volt a lényeg, hogy tűzön – ahogy az nálunk szokás –, nem faszénen, hanem igazi fából rakott tűzön, szabadban sült. És persze a szezonális hozzávalók. Újkrumpli, zöld spárga és még hozzá – mivel én húsevő vagyok – csirkemell, kisebb szeletekre vágva.

A tárcsára libazsírt kentem, arra tettem az apró újkrumplit. Mikor félpuha volt, hozzátettem az 5-6 centisre vágott zöld spárgát, ekkor meg is sóztam az egészet. Végül mellétettem az előzőleg befűszerezett csirkemell-szeleteket, amelyeket előbb kicsit megmártogattam a tárcsa közepén összegyűlt zsírban, aztán tettem körben a szélére.

Egyszerű volt, finom volt, megnyitottuk vele a nyári, kerti sütős-főzős szezont, kár, hogy ezt az időjárás nem veszi figyelembe. Pedig mára eredetileg bográcsos csirkepörköltet terveztem.

Kedves meglepetés várt tegnap a postaládámban. Tyria, a „Stone, le monde est stone, je cherche le soleil...” blog tulajdonosa írt levelet, akivel már egy jó ideje kölcsönösen olvassuk egymás blogját. Ő nem elsősorban főzésről ír, de az is előfordul a mindennapok mindenféle dolgai között. Úgy érezte, hogy ezt az emléklapot – talán ez jó elnevezés – nekem is átadja, és én ezt nagy örömmel fogadtam.

Természetesen a továbbítással most is gondban vagyok, hiszen elég sok különféle blogot olvasok időről időre. Mégis legtöbbet a főzősökből, amiben nagy segítséget jelentenek a gyűjtőoldalak. Tehát az én köszönetemet most a Gasztro és a Miner közreműködőinek mondom.

Hirtelen ötlet volt a maradék rizs hasznosítására. Nem is üres rizs volt, hanem hagymás, amit mi eléggé kedvelünk, ezért viszonylag gyakran előfordul. Ezúttal jó sok hagymával és petrezselyemmel volt, sült csirkecomb kísérőjeként. És eszembe jutott a nemrégen kipróbált tojásos rizs, csak éppen ez az adag rizs jóval kisebb volt. De az is eszembe jutott, hogy a párom szinte bármikor szereti a rántottát, és ha éppen töröm a fejem, hogy valami maradék kajával mit kezdjek, azt szokta mondogatni, hogy üssünk rá egy tojást – még akkor is, ha ahhoz nem is illik, amiről éppen szó van. De hát azt már tudjuk – kínai büféből is – hogy a rizshez illik. Legfeljebb az arány más.

Tehát kipróbáltam. Azért a biztonság kedvéért egy kicsi darab szalonnát kisütöttem, azon átmelegítettem-pirítottam a kb. egy kis csészényi hagymás-petrezselymes rizst. Végül ráöntöttem a jól felvert tojásokat. Óvatosan, nem kevergetve, csak a széléről be-betologatva sütöttem, hogy szépen, egyenletesen maradjon meg benne a rizs. Végül a párom még pirospaprikával is megszórta.

Eddig is tudtam, hogy a tojást rengetegféleképpen lehet elkészíteni, most egy számunkra újabb fajta rántotta került az étlapunkra.

Igazán elnézést kérek, hogy ennek a közismert nótának a címét használom én is címként, de ennél pontosabban nem tudom megnevezni, amiről mesélek. Nem is főzésről, bár egy kicsikét persze kapcsolódik ahhoz is, de ez csak emlék.

Minden évben elmesélem, hogy én a picike újkrumplit szeretem, minden évben veszek is, ahányszor csak alkalmam adódik – hiszen előbb-utóbb véget ér a szezonja – és mivel én úgy szeretem, meg is pucolom, lekapirgálom a héját.

És ilyenkor mindig eszembe jut a gyerekkorom. Akkor gangos házban laktunk – remélem, többen is értik, hogy az milyen, szépen, magyarul körfolyosósnak is nevezik – és a házban elég sok gyerek is volt. Hárman, lányok, egyidősek voltunk, együtt jártunk óvodába, később iskolába is, és otthon is naphosszat együtt voltunk. Amikor elkezdődött az újkrumpli szezonja, mindegyikünk anyukája ránk számított az apró krumplik megkapirgálásánál (akkoriban az újkrumpli mindig apró volt, valahogy még nem találták fel a nagy méretűt belőle). És a végén kaptunk fejenként 50 fillért a munkánk jutalmául.

Most ezzel – nem először – elárulom, hogy a „retro” korosztályhoz tartozom, tehát elmondom, hogy akkor egy gombóc fagyi éppen 50 fillérbe került, amivel azonnal sikerült elköltenünk a krumplipucolással keresett pénzt. Ugyanígy történt a friss zöldborsó fejtése alkalmából is. És most már mindig arra emlékszem, ahogy ültünk barátnőimmel a kis sámlikon a gangon, és segítettünk anyáinknak, amit akkor is boldogan megtettünk volna, ha nem kapjuk a filléreket érte.

Most itt kellene valami slusszpoén, de nincsen, nem is ígérem biztosra, hogy nem mesélek a gyerekkoromról többet, tehát csak úgy egyszerűen: ennyi volt a mai történet.

És ha már emlékek, akkor egy igen régi kis tálkában (vájdlingban) fotóztam a krumplit, helyenként már a zománcát is elvesztette, de ilyen célra még remekül működik, nincs szívem kidobni.