Igazán elnézést kérek, hogy ennek a közismert nótának a címét használom én is címként, de ennél pontosabban nem tudom megnevezni, amiről mesélek. Nem is főzésről, bár egy kicsikét persze kapcsolódik ahhoz is, de ez csak emlék.

Minden évben elmesélem, hogy én a picike újkrumplit szeretem, minden évben veszek is, ahányszor csak alkalmam adódik – hiszen előbb-utóbb véget ér a szezonja – és mivel én úgy szeretem, meg is pucolom, lekapirgálom a héját.

És ilyenkor mindig eszembe jut a gyerekkorom. Akkor gangos házban laktunk – remélem, többen is értik, hogy az milyen, szépen, magyarul körfolyosósnak is nevezik – és a házban elég sok gyerek is volt. Hárman, lányok, egyidősek voltunk, együtt jártunk óvodába, később iskolába is, és otthon is naphosszat együtt voltunk. Amikor elkezdődött az újkrumpli szezonja, mindegyikünk anyukája ránk számított az apró krumplik megkapirgálásánál (akkoriban az újkrumpli mindig apró volt, valahogy még nem találták fel a nagy méretűt belőle). És a végén kaptunk fejenként 50 fillért a munkánk jutalmául.

Most ezzel – nem először – elárulom, hogy a „retro” korosztályhoz tartozom, tehát elmondom, hogy akkor egy gombóc fagyi éppen 50 fillérbe került, amivel azonnal sikerült elköltenünk a krumplipucolással keresett pénzt. Ugyanígy történt a friss zöldborsó fejtése alkalmából is. És most már mindig arra emlékszem, ahogy ültünk barátnőimmel a kis sámlikon a gangon, és segítettünk anyáinknak, amit akkor is boldogan megtettünk volna, ha nem kapjuk a filléreket érte.

Most itt kellene valami slusszpoén, de nincsen, nem is ígérem biztosra, hogy nem mesélek a gyerekkoromról többet, tehát csak úgy egyszerűen: ennyi volt a mai történet.

És ha már emlékek, akkor egy igen régi kis tálkában (vájdlingban) fotóztam a krumplit, helyenként már a zománcát is elvesztette, de ilyen célra még remekül működik, nincs szívem kidobni.