àlabeck

Említettem már, hogy általában úgy szoktam vásárolni, legalábbis húst, hogy megveszek egy nagyobb mennyiséget, és szétdarabolom, kicsontozom, a majdani felhasználásnak megfelelő méretre vágom, kétszemélyes adagonként fagyasztom be. Ilyenkor persze több órát töltök ezzel, de mindig azzal vigasztalom magam, hogy milyen kényelmes lesz majd elővenni, amikor nem kell vásárolni sem, vagdosni sem, és összességében az eselék is kevesebb. Egy ilyen alkalommal elég nagy csirkemelleket vettem, amit úgy daraboltam föl, hogy a fél darabból levágtam a keskenyebb végét, a maradék, kb. négyzetes darab pedig elég vastag volt ahhoz, hogy „zsebet” vágjak bele, majdani töltés céljából. Így tettem el négy darab „tv” csirkemellet. A múltkor valahol aszalt szilvát láttam, aminek nem tudtam ellenállni (csak úgy csipegetni is szeretem), úgy éreztem, hogy most jött el a felhasználás ideje.

Ennél egyszerűbb töltés nincs is, mindössze a szilvákat hosszában kettévágtam, hogy még jobban kijöjjön az íze, mindegyik megsózott csirkedarabba tíz fél szilvát beletuszkoltam, egy fogpiszkálóval a biztonság kedvéért összetűztem, aztán hagyományosan, lisztbe, tojásba, morzsába paníroztam. Viszonylag lassan sütöttem, mert elég vastag szeletek voltak, de csak úgy, hogy ki ne száradjon, ami azt jelenti, hogy figyeltem a hangját, és amint a „rotyogós” hang átváltott sistergősbe, kivettem.

Tepsiben sült krumpli

Előzőleg piacon jártam, ahol apró krumplit láttam meg, és persze vennem is kellett, ez ugyan nem újkrumpli, csak a látvány illúziója. Meghámoztam, sós vízben megfőztem (nem túl puhára), aztán kiolajozott edénybe tettem, a tetejére is csurgattam egy kevés olajat, így tettem a sütőbe, legerősebb fokozatra. Néhányszor megkevertem, rázogattam. Addig sütöttem, amíg ropogós kérget kapott.

Tudom, hogy sokan vannak, akik még hallani sem szeretik ezt az ételt. Közétkeztetésben túl gyakran adják (darás metélt néven), és igen gyakran vizes és íztelen. Én tulajdonképpen szeretem, csak nem túl gyakran, és feltétlenül édesen, házi baracklekvárral.

Most az adott okot arra, hogy ilyet főzzek, hogy a pirított grízből maradt kb. egy csészényi. Azt akkor betettem a fagyasztóba, de mivel az nem túl nagy, nem akarom ilyesmivel megtölteni, tehát igyekeztem hamar elhasználni. Gondoltam, egy leves után pont jó és elég lesz. (Mindig így gondolom, aztán kiderül, hogy a szokásos sűrű levesem után képtelenek vagyunk még mást is enni, így a második fogásnak tervezett tészta vacsorára marad.)

Már előre kivettem a grízt a mélyhűtőből, hogy kiengedjen, aztán egy lábosban megmelegítettem. Kifőztem – mérve, hogy nehogy túl sok legyen – 15 dkg metélt tésztát, és a grízre szedtem ki, jól összekevertem. Tavaly annyi baracklekvárt főztem, hogy még mindig van belőle bőven, és még mindig nagyon finom volt.

Hát ez is csak olyan „semmi különös”, egyszerűen ott volt a csont, amit a karajról levágtam, ott voltak a gombalábak, ami a bakonyiból maradt, már csak valami zöldséget kellett hozzá venni. Hát úgy jártam, hogy a boltban, ahol vásároltam, igen csúnyácska volt a sárga- és a fehérrépa is, viszont volt összecsomagolt húsleveszöldség, ami frissnek, gusztusosnak látszott. Mi baja lehet egy amúgy is „bármi, ami van” stílusban főzött levesnek, ha van benne a répákon kívül karalábé, zeller, hagyma, kelkáposzta. Hát semmi.

Tehát föltettem főni a csontokat, addig főztem, míg a rajta lévő hús megpuhult, közben minden zöldséget kockára vágtam, a gombalábat darabokra, a kelkáposztadarabot csíkokra. Másik edényben kevés olajon átpirítottam a zöldségeket, aztán megszórtam egy kis liszttel, pirospaprikával (ezt sikerült egy kicsit eltúlozni), majd fölengedtem a csontlével, beletettem a csontokat is, a kelkáposztát csak ekkor tettem hozzá. Megsóztam, összefőztem. Hűvös, esős idő volt, jólesett az egytálételnek is megfelelő meleg leves.

Tudom, már megint csirkecomb. De hát mondtam, hogy szerintem lehet változatosan elkészíteni, fűszerezés stb. segítségével. Most kicsontoztam a combokat, volt közte négy felsőcomb és két egész, de mindegyik elég kicsi volt. Az egészeket kettévágtam, így lett összesen nyolc darab.

A töltelékhez kb. 10 dkg füstölt, főtt tarját kicsi kockára vágtam, kb. ugyanannyi sajtot – mivel a füstölt húsnak nem volt túl erőteljes íze, fele füstölt sajtot tettem bele – megreszeltem. Összekevertem annyi majonézzel, hogy egy sűrű pacsmag legyen belőle.

A csirkecombokat kiterítettem, ahol vastagabb rész volt, úgy vágtam bele, hogy a szelet nagyobb legyen. A bőrös oldalát megsóztam. A másik oldal felére rátettem a tölteléket, félbehajtottam, fogpiszkálóval megtűztem. Mivel elég kis darabok voltak, mindegyikhez három pálcika kellett.

Tűzálló tálat majonézzel kikentem, beletettem a csirkedarabokat, a tetejét is megkentem majonézzel. Először lefedve tettem a sütőbe, 180°-ra, később megfordítottam, majd amikor már nagyjából puha volt, levettem a fedőt, elsütöttem a levét, szép piros-ropogósra sütöttem.

Mellé egyszerű főtt-sült krumpli és savanyúság volt.

Sokáig gondolkoztam, hogy ezt érdemes-e beírni, hiszen receptként gyakorlatilag minden alkatrésze már volt, meg ha valami, akkor ez az, amit mindenki ismer. És mégis... Esetleg ötlet, ha ki kell találni, hogy mit főzzünk. Az előző hosszú hétvégén csináltam, lehet, hogy csak azért, mert eléggé későn vásároltam, és nekem tetsző csirkealkatrészt nem kaptam, viszont a karaj nagyon szép volt. Azt pedig mindenki tudja, hogy a rántott hús, az bizony sertéskaraj. A csirkét ebben az értelemben nem hívják húsnak. Hát persze, hogy a VKF X. kiírásától én sem úsztam meg, hogy rám törjön a nosztalgia – nem tudok visszaemlékezni, hogy mikor ettem utoljára rántott húst. Így aztán mit tehettem, megvettem. A karajt. Szeletelve.

Levágtam róla a csontokat, bevagdostam a szélén lévő vékony zsírt (hártyát), megsóztam és azonnal paníroztam, de párizsiasan, tehát liszt-tojás-lisztbe. A tojásba még tettem egy kevés fokhagyma-granulátumot is. Olajban megsütöttem, csak annyira lassan, hogy átsüljön, de ne száradjon ki, szóval csak addig, amíg már nem rotyog, hanem sistereg.

És mellé a krumplit már túlzásnak találtam volna, tehát párolt zöldség volt; répa, karfiol, brokkoli, kelbimbó.