àlabeck

Egy újabb csirkecomb változat. De hát ott a sok szép karfiol a piacon, meg szeretjük is. Meg egyszerű is.

A karfiolt szokás szerint szétszedtem, megmostam. A csirkecombok már szét voltak szedve, csak felsőcomb volt, most nem csontoztam ki. Tepsit egészen kevés csirkezsírral kikentem, váltogatva beletettem a megsózott csirke- és karfioldarabokat. Volt még itthon kb. 5 dekányi füstölt szalonna, azt felvagdaltam, és a tetejére szórtam (persze szalonna nélkül is jó). Aztán eszembe jutott, hogy a múltkor kapott zöld paradicsomok között volt még pár darab piroskás (mert csak amolyan kényszerérett, nem valami szép) paradicsom, gondoltam, az is elfér még a tetején.

Lefedve a sütőbe raktam, nem túl erős fokozaton. Félóra múlva megnéztem, megfordítottam a csirkéket, aztán még egyszer-kétszer. Amikor már a puhához közeli állapotban volt, levettem a fedőt, bőrével fölfelé fordítottam a csirkecombokat, pirítottam egy ideg, aztán rászórtam egy jó adag (kb. 10 dkg) reszelt füstölt sajtot, azt is rápirítottam.

Legyünk egy kicsit vidámak, szeretném megosztani ezt a féltve őrzött – mondjuk úgy – vendéglátó-ipari emléket, gyöngyszemet.

Rákattintva láthatóvá válik az egész.

A vendéglő Pesten, a Ferdinánd-híd közelében van, régen nem láttam, de valamikor olcsó és ehető ételt lehetett ott enni, a környékről sok dolgozó is járt oda, többek között édesanyám, és néha vele én is.

Akkor készült, amint a rajta lévő dátum mutatja, amikor a legtöbb kedves gasztroblogger még meg sem született. Akkoriban írógéppel írták a vendéglőben az étlapot, sok példányban, indigóval, naponta újraírva. Sokszor akadt olyan, amit alig lehetett elolvasni. Ha egy étel aznapra elfogyott, megjelölték.

De ez a példány még az ilyenek között is ritka csemege. Azt javaslom, hogy aki jól akar szórakozni, nagyon figyelmesen olvassa el, sorról sorra, érdemes.

Azt hiszem, hogy azt, hogy szeretek főzni, és ahogy főzök, alapvetően két korszakra bonthatom. A kisgyerekkori hatás és emlékek, aztán, jóval később, az önállóság kezdete, viszonylag korán. Megpróbálom, hogy azért ne eresszem túl hosszú lére az emlékeimet.

Bizony az én gyerekkorom elég régen volt, és nagymamám, akiről elsősorban írnék, már nagyon régen nincs. Mert legtöbbünkhöz hasonlóan biztos vagyok benne, hogy a főzés szeretetét tőle tanultam, vagyis inkább örököltem, bár a képen látszik, hogy már elég korán igyekeztek velem megszerettetni :-).
Úgy kétéves lehettem, amikor nagymamámék vidékre költöztek, és egészen addig, amíg iskolába nem mentem, több időt töltöttem ott, mint otthon. A nagy kert, tele gyümölcsfával, a baromfiudvar a csirkékkel és kacsákkal, meg egy hízó libával, hogy aztán a zsírja a piros bödönbe kerüljön, még mindig a legszebb emlékem.

Kicsi voltam még akkor is, amikor már mindettől el kellett búcsúzni, de magam is meglepődtem, hogy mennyi emlékem maradt mégis. Vasárnaponként nagy családi ebédek voltak, megjöttek szüleim, nagybácsik, nagynénik, és nagymama sütött és főzött mindenki kedvére. És volt mindig türelme, hogy engem befogjon „segíteni”. Nem annyira az ételekre emlékszem, mint inkább a hangulatra. Természetesen a húsleves, gyakran csirkéből, máskor marhahúsból, velős csonttal, a libamellből készült fasírt, libazsírban sült „róseibni”, grízsmarni baracklekvárral, azért még van sok minden az emlékeimben. Meg persze a sütemények. Azt gondolom, hogy nagymama fejből főzött, leírt receptjei, amiket most is őrzök, süteményekről szólnak, legfeljebb egy-két érdekesség van, ami nem az, pl. húspástétom, szardínia. Megvan még a dr. Oetker süteményes füzetkéje is, amiben bejelölte, amit kipróbált. Túl hamar vége lett.

Édesanyám, úgy látszik, nem örökölte a főzési hajlamot, nem tudott benne örömet találni, ezért nem is ment nagyon jól a dolog.

Az én további „fejlődésem” akkor folytatódott, amikor egyetemre, illetve kollégiumba kerültem, olyan körülmények közé, hogy ha nem akartam öt évig kb. ötféle ételt enni, akkor főzni kellett. Én is az alapmű; Horváth Ilona szakácskönyvéből kezdtem, de mivel a boltokban sem volt túl nagy választék, ezért nagy szerepet játszott a fantázia; volt ott tojáspörkölt, borsópörkölt, káposztaleves répával és még sok furcsaság is. És persze tanultam a különböző nemzetiségű szobatársak szokásaiból is ezt-azt. Ott az volt a szokás, hogy néhányan együtt főztünk, ettünk, váltott munkabeosztással; ki vásárol, főz, mosogat. Legnagyobb büszkeségem az volt, amikor először megszavazták, hogy leginkább csak én főzzek, a többiek vállalják az egyéb feladatokat.

Most azért persze illusztrációnak sütit választottam. A püspökkenyérre jónéhány recept van, azt hiszem, ez a legegyszerűbb. De amikor belegondolok, hogy nagymama saját eltevésű, többféle cukrozott gyümölcsöt tett bele – hát ez bizony nem olyan.

Végül csak annyit, hogy szerintem jó dolog jókat főzni (persze jókat enni is), ha van, aki értékeli. Örülök, hogy olyan férjem van, aki a kísérleteimet is szívesen veszi, de az is fontos, hogy amikor éppen nincs kedvem főzni, az sem tragédia. És örülök, hogy gyerekeim nem véletlenül beszéltek rá főzőcskéim leírására, addig telefonon kérdezgettek, mikor önállóan készültek főzni valamit, de azt akarták, hogy mindig kezük ügyében legyen a tudnivaló. Ezért lehet az, hogy sok év után még mindig szívesen főzök, szívesen próbálok ki újdonságokat is.

Püspökkenyér

2 tojást habosra keverünk 20 dkg cukorral (az eredetiben 25 dkg van, szerintem még a 20 is kicsit sok), hozzákeverünk 2 dl tejfölt, 30 dkg lisztet egy fél csomag sütőporral. 10 dkg mazsolát, 5 dkg vágott diót, 5 dkg csokoládét, 10 dkg kandírozott gyümölcsöt keverünk bele úgy, hogy előtte egy kevés liszttel megszórjuk, hogy ne ragadjanak össze.

Nálam most birsalmasajt és cukrozott narancshéj volt.

Hosszúkás formában szokás sütni, de én most a tészta egy részéből kipróbáltam a nemrég vásárolt, kicsi muffinformát is.

Amikor azt írtam, hogy egy ebédnél jóval több oldalast vettem, még nem említettem, hogy a középső, legegyenesebb részeket kb. 25 centis darabokra vágtam, ezt nem sütöttem, hanem főztem. Eléggé megsóztam, kuktába tettem, mellé 6 gerezd felvágott fokhagymát, néhány szem borsot, szegfűborsot, babérlevelet, annyi vizet, hogy ellepje. Kb. ¾ órát főztem – olyan puhának kell lennie, hogy ki lehessen húzni belőle a csontokat –, tálra tettem, és még melegen rákentem a főzővízből kihalászott főtt fokhagymadarabokat meg pár gerezd összenyomott frisset, megszórtam-megkentem pirospaprikával.

Amikor jól kihűl a hűtőszekrényben, már fogyasztható, akár egy abált szalonna, csak egy kissé kevésbé zsíros.

Eljött a hűvös idő, mondhatjuk, hogy eljött a száraz hüvelyesek ideje. De persze nem úgy, hogy más nincs, mert szerencsére még sok friss zöldségfélét is lehet kapni a piacon, tekintsük választékbővítésnek, hiszen a lencse is nagyon jó étel.

A lencsét este megmostam, hideg vízbe beáztattam (kb. 10 dkg fejenként). Áztatás nélkül is gyorsabban fő meg, mint a bab, de így még gyorsabb. Másnap főzni kezdtem kicsit több vízben, mint amennyi ellepi – ha kevés lenne, közben lehet pótolni. Csipet kakukkfüvet és borsikát tettem bele, csak akkor sóztam, amikor megpuhult. Közben egy hagymát apróra vágtam, két gerezd fokhagymát összenyomtam. Kevés olajon megdinszteltem, hozzátettem egy kanál lisztet (ne legyen sok, a lencse saját magát is sűríti), egy kiskanál pirospaprikát, fölengedtem, belekevertem, összefőztem. Egy kanál mustárt is beletettem, kóstolással, hogy kissé pikáns legyen. A tányéron még lehet tejföllel is fokozni a savanykás ízt.

Sült oldalas

Már terveztem egy ideje, hogy ezt sütök, de nem túl gyakran látok olyat, ami nekem tetszik, vagyis hogy csak kissé zsíros, de azért húsos is. Most sikerült, tehát vettem jóval többet, mint ami egy ebédre kellene. Hidegen is szeretjük, kenyérrel, hagymával vagy savanyúsággal.

Felvágtam csíkokra két jókora fej hagymát, darabokra négy gerezd fokhagymát, beletettem borsot, köménymagot, egy kevés vizet, egy kiskanál ecetet. Ezzel összekevertem a csontonként szétvágott oldalast, így hagytam pácolódni a hűtőben egy éjszakát.

Másnap tepsit kevés zsírral (említettem, hogy el szoktam tenni a zsírt, ami kisül a csirkecombokból, hát pl. erre lehet használni) kikentem, belefektettem az oldalas-darabokat, ráöntöttem a pácot mindennel együtt. Először maximumra tettem a sütőbe, amíg majdnem elfőtt a lé, aztán mérsékeltem a hőfokot, és néhányszor megfordítgatva puhára, pirosra sütöttem.