àlabeck

A füstölt hal legalább annyira jó, mint például egy füstölt sonka vagy csülök. Persze azt sem szereti mindenki, és amióta tudjuk – hiszen elég gyakran mondogatják, írogatják – hogy borzasztóan egészségtelen, sokan rá sem szánják magukat, hogy ilyet egyenek. Én egyáltalán nem vagyok szakértő ebben, de a magam számára úgy gondolom, hogy ha nem túl gyakran és nem kizárólagosan, akkor ilyesmi is belefér a kellően változatos étrendbe. (Az enyémbe legalábbis.) Hiszen szeretem.

Ezért aztán nagy örömmel láttam meg a boltban a füstölt makrélát. (Most nem jut eszembe, 20 vagy 25 dkg volt a csomag.) És rögtön tudtam, hogy ebből „csak” saláta lesz, nem meleg étel. Egyik nagy kedvencem, képes vagyok szép adagot elkóstolgatni belőle minden egyéb nélkül. De nagyon jó kenyérre kenve is, esetleg valamivel – zellerszárral, répával vagy ropifélével, sajtos rúddal – tunkolgatva. Az ilyen salátával töltött tojás hidegtálon is jól mutat, körülötte valamilyen zöld levelekkel, talán még egy kis kaporral megszórva...

A halról lehúztam a bőrét, és csak kézzel kisebb darabkákra szedtem a halhúst. Két fej sonkahagymát felaprítottam, egy tálkába téve picit megsóztam. Három, keményre főtt tojást apró kockákra vágtam – a drótos tojásszeletelővel, három oldalára fordítva – hozzátettem. Aztán a halat is beletettem. Négy-öt evőkanál majonézt ugyanannyi görög joghurttal elkevertem, ezt öntöttem a halas mindenfélére, villával jól elkevertem. Azért villával, mert nem baj, ha a hal még egy picit jobban összeaprítódik. megkóstoltam, én úgy éreztem, hogy kell még bele kevés só és citromlé, ez persze ízlés dolga. Ezután csak lefedtem, és a hűtőben pihentettem, amíg sor nem került rá a vacsorához.

Karácsonyra is ajánlom, délutáni falatkáknak vagy előételnek.

Régi emlék régi munkatársaktól

Elég régen készült ez a kép, miután a kislányom - első gyerek - megszületett. És elég régóta készülök megmutatni, mert nekem nagy örömet okozott akkor, és mert tetszett is, hogy ilyen ügyes és kedves munkatársaim voltak.

Ami talán olvasható a képen, hogy „Mehet az ofszet", az volt a mi területünk, ahol én vezető voltam. És minden kolléga aláírta (csak nem akarom a nevüket nyilvánossá tenni, aki ott volt, emlékszik). Ez volt a legszebb ajándék, amit tőlük kaphattam.

Aztán persze visszamentem dolgozni az első és második gyerek között meg a második után is. Mert a gyerekeimet és a munkámat is fontosnak éreztem.

Hogy miért éppen most tettem ide a sok időhúzás után? Mindenki úgy gondolja, ahogy ...

Mint már mondtam, évek óta már nem „nemszeretem” a hajdinát – emlékeimben csak grecska (гречка). Ezért, meg a változatosság kedvéért, néha – nem hetenként, de még csak nem is havonta, talán félévenként – főzök valamit vele. Köretként vagy egytálételként.

Most éppen csirkemáj volt soron; szeretjük, gyorsan elkészíthető (talán leszámítva a mániámat, ami a „zsinórok”, hártyák eltávolítását illeti) és még elég olcsó is. Hogy még érdekesebb legyen, vettem hozzá gombát is, barna csiperkét – mostanában gyakran lehet nagyon szépet kapni.

A hajdinát jó alaposan megmostam; szűrőben, forró vízzel. Aztán egy nagyon kevés zsiradékon kicsit megpirítottam (én pirított hajdinát vásárolok, de ettől szerintem még jobb lesz), majd kb. kétszeres mennyiségű vízzel felengedtem, megsóztam, és alacsony fokozaton, fedő alatt megpuhítottam. Nálam a kóstolás mindenképpen fontos, ha ilyenkor még nem elég puha a hajdina, teszek még rá vizet. Ha kész, rajta hagyom a fedőt még egy kis időre.

Közben másik edényben pirítottam egy kis fej felaprított hagymát, hozzátettem a megtisztított, egyenként két-három darabra vágott májat. Kevergetve sütöttem, amíg elfogyott a leve, akkor hozzáadtam – a májjal azonos mennyiségű – felvágott gombát. Ekkor megsóztam, de nem sóval, hanem vitapriccal, így a gomba levet engedett, amiben főztem még pár percig.

Utána a hagymás-gombás májat a hajdinához kevertem. Fedő alatt pihentettem még kb. 10 percig, aztán tálaltam. Savanyúság sem árt hozzá.

Már néhány éve lehet kapni a boltokban és a piacon is édesburgonyát, más néven batátát. Egyre jobban terjed a használata, de még a termesztése is. Annyira azért még nem lett megszokott, hogy megkapja az „otthonos” krumpli nevet. Egyelőre még maradt az édesburgonya elnevezés, ami az én szememben még egy kis távolságtartásra utal, de lassanként megszokjuk, megszeretjük, biztosan. Azt mondják, nagyon sok hasznos anyagot tartalmaz, bár azt hiszem, ez sok embernél nem elég ok arra, hogy rászokjon...

Én sem sokszor vettem még eddig, de már párszor kipróbáltam. Egyszer csak úgy, nagyobb hasábokra vágtam, kicsit megolajoztam, sóztam, majd tepsiben, sütőpapírra szétterítve, párszor átkevergetve megsütöttem. Nagyjából úgy, ahogy a céklát (néha sárgarépával együtt) szoktam. Aztán még csináltam belőle pürét is, önmagában és „rendes” krumplival keverve is. Ez egészen olyan volt, mint amikor sütőtökkel kevertem a krumplit a püréhez.

Most, miután megvettem, még jó pár napig őrizgettem, amíg végül kitaláltam, hogyan készítsem el.

Nem voltak túl nagy darabok az édes burgonyák, így csak meghámozás után félbe, ill. negyedekbe vágtam, aztán ezeket keresztben vastagabb szeletkékre. Felvágtam két fej hagymát hasonló méretű darabokra. Serpenyőben kókuszzsírt forrósítottam, és egyszerre raktam bele az összeset. Úgy sütöttem, mint a serpenyőben sült „oroszos” krumplit szoktam. Tehát vártam, amíg az alja jól megpirult, aztán lapáttal fordítottam rajta egyet. Ezt addig ismételgettem, míg minden puha és helyenként ropogósan sült lett. Természetesen más volt az íze, mint a szokásos krumplinak, érdekes, kellemes. Az előző napról meghagyott rántott csirke felsőcombhoz is illett, de az édeskés ízzel együtt nem ártott hozzá a savanyúság, konkrétan a csalamádé.

Már megint úgy jártam, hogy sokáig nem jegyzeteltem itt az elkészült kajákról. Persze főztem is, fotóztam is, csak éppen, ha túlságosan eltelik az idő, előfordul, hogy nem igazán emlékszem, hogy mi is volt abban a szokásostól eltérő – módszer, hozzáadott anyag – ami miatt úgy éreztem, hogy le kellene írni a későbbiekre. Pedig pont ez a lényeg. Néha egy eléggé megszokott étel, megszokott recept készítésekor már előre kitalálom, hogy most pedig valamit másképpen fogok csinálni. Máskor meg az összerakás közben jut eszembe, hogy lehetne bele még egy kis ezt meg azt is rakni. Ezek mind roppant egyszerű ételek, de én szeretem, ha van benne egy kis változatosság, csavar, ötlet, kreativitás – mindenki úgy nevezi, ahogy kedve van.

Erre való – nekem – ez a kis napló-jegyzetfüzet. Amúgy képes vagyok elfelejteni.

Egyik ilyen volt a zelleres tócsni. Vegyes zöldség- (gezemice) leveshez vettem egy gumó zellert, de a legkisebb is túl nagy volt. A többlet felhasználására először ecetes-hagymás krumplisaláta jutott eszembe, de aztán az is, hogy a közeljövőben semmi olyat nem terveztem, amihez illene. (Arról nem is beszélve, hogy nem az a legkedvesebb ételünk, ezért csak ritkán kerül rá sor.)

De ha már a krumplival „házasítom” a zellert, akkor miért ne legyen megreszelve, egy tojással, kevés liszttel, fokhagymával, sóval összekeverve. Aztán meg kanalanként adagolva, serpenyőben, olajon kisütve. Tehát tócsni – vagy lepényke, lepcsánka, prósza... vagy ki, hol, hogyan szokta még nevezni. Ahogy a nevét, úgy az összetevőit is nagyszerűen lehet variálgatni. Reszelünk, keverünk, sütünk; valahogy mindegyik finom. (Ahogy én próbáltam eddig.) Ez is nagyon kellemes ízű volt, szándékosan is lehet zelleres tócsnit sütni, nem csak így; véletlen maradék hasznosítására.

És bár ez önmagában, tejföllel vagy más szósszal, mártogatóssal is elég lehet, most inkább köretnek szántam, így hús is készült hozzá. Egy nagyon gyors dinsztelt pulyka apróhús, kettőnknek szűk 20 dkg húsból.

Egy fej felkockázott hagymát kevés libazsíron puhára pároltam, kb. egy evőkanál vitapricot (sóval eltett darált kápia paprika) kevertem hozzá, majd a húsdarabokat átkevergettem benne. Ezután egy felaprított paradicsomot tettem még hozzá. Kis időre lefedtem, a keletkezett lében – víz nem kellett hozzá – puhára pároltam. Végül fedő nélkül még addig kevergettem, amíg jó sűrű szaftja maradt.

És már csak egy finom paradicsomsaláta mellé - paradicsom, snidling, citromlé, olaj - és így teljes az ebéd.