àlabeck

Tudom, szakértőktől hallottam, hogy nem jó a sajtot fagyasztani. De ha van egy finom, ráadásul drága sajtom, és addig spórolok vele, hogy már félek, hogy nem érik tovább, hanem megromlik, mégis inkább beteszem a fagyasztóba. Kipróbáltam már többször, úgy is finom marad, csak kicsit morzsálódós lesz. Így tehát reszelni még bőven jó, sőt, előfordul, hogy megreszelve fagyasztom, az is bevált.

Ez történt most is. Volt egy darab Gruyère sajtom (nem reszelve), és véletlenül találtam egy éppen ahhoz való receptet egy 2004-es, Mesterkukta nevű lapban. Náluk nagyon szép, szögletes – a leírás szerint pont 8×4 cm – stanglinak nevezett, töltött kekszek, köménnyel díszítve. A leírás már nem ennyire tökéletes, de ki lehet találni, ami nem stimmel. Nálam mégsem sikerült annyira szépre, de finom, ezért meg akarom őrizni a receptet.

A tésztához 10 dkg lisztet, 7 dkg puha vajat, 6 dkg reszelt Gruyère sajtot összegyúrtam egy tojás sárgájával, ½ evőkanál tejföllel, mokkáskanál sóval, borssal, szerecsendióval.

Hűtőben félórás lehűtés után ebből kellett volna kivágni 12 db téglalapot.

Ehelyett én még hűtés előtt egy kb. 6 cm átmérőjű hengert formáltam belőle, amiből utána ~5 mm-es korongokat vágtam. Sütőpapírra téve mindegyiket megkentem tejszínnel. A felére pedig a kömény helyett – mivel én azt nem szeretem – lenmagot szórtam.

Előmelegített sütőben, 180 fokon aranybarnára sütöttem. Az én sütőmben ez kb. 20 perc volt.

Közben a töltelékhez összekevertem 15 dkg reszelt Gruyère sajtot egy tojás sárgájával, 1 dl tejszínnel, borssal, szerecsendióval és egy csokor apróra vágott snidlinggel. Sót nem tettem bele, elég sós lett a sajttól. Ezt is a hűtőbe tettem, annyi időre, amíg a sütőből kivett tésztakörök is kihűltek.

Aztán a tölteléket elosztottam a nem megszórt darabokon, rátettem a magos darabokat. Így tettem vissza a sütőbe. A recept szerint annyi időre, amíg a sajt kicsit megolvad. Hát … nekem szinte azonnal megolvadt, és egy része szétfolyt a korongok körül. Így gyorsan kivettem, hagytam kézmelegre lehűlni, majd késsel megpróbáltam a kifolyt tölteléket rákenni a kekszek szélére. Így már kinéztek valahogy, ha nem is olyan szépen, mint a folyóirat képén. Majd megpróbálok valamit kitalálni, hogy ha máskor is sütök ilyet, hogy oldjam meg ezt a gondot.

Viszont nagyon finom lett. Egyet – a végekből készültet, ami egy csöppet sem volt szép – megkóstoltunk még kissé melegen. Úgy sem volt rossz, de mikor kihűlt, és rendesen összetapadtak a korongok a krémtől, nagyszerű lett. És mivel „takarékoskodtunk” vele, tudom, hogy másnap és harmadnap is nagyon jó. (Ugyanúgy, mint a linzerkarika, csak éppen nem édes.) Most éppen reggelire ettem, szendvicsként. Persze biztosan más sajtból is jó, a lényeg, hogy jóízű legyen az a sajt.

Amikor pár éve először találkoztam ezzel a fűszernövénnyel, pontosabban a magjával, megtetszett az ötlet. Mármint, hogy a snidling, amit nagyon kedvelek – például vajas- vagy zsíroskenyérre, salátára, de akár kész ételre rászórva – most egyszer csak fokhagymás ízű változatban is létezik. A piacon ajánlotta valaki, a rendes neve metélőfokhagyma. De ahogy a metélőhagymát is csak snidlingnek nevezem, gondoltam, akkor ez meg foksnidling lesz – nálam. Elültettem a magokat erkélyládába és kertbe is, ki is keltek, valamiféle vékony, zöld cérnaszálak formájában. Következő évben sem volt sokkal különb, de legalább megmaradt. Aztán beindult... Már az lett a gondom, hogy használjak föl ennyi rengeteget. Szép adagot, felaprítva a fagyasztóba is tettem, így télen is el vagyok látva vele.

És a „rendes” snidlinggel ellentétben, ősszel kezd virágozni, nem is akárhogyan. Ahogy az íze, a virága is eléggé hasonlít a medvehagymáéra. Szép kis fehér csillagocskák.

Egyik nap egy nagyon gyors ebédhez tésztát főztem. Mialatt főtt, megpirítottam pár darab húsos szalonnát, de tettem mellé egy kevés sima füstöltet is, hogy elég legyen a zsírja a tészta beleforgatásához. Aztán amikor már összekevertem a tésztával, és még mindig kissé száraznak éreztem, rátettem még vagy négy kanál tejfölt. Végül egy jó nagy marék foksnidlinggel kevertem össze. Nagyszerű ízt adott hozzá.

Csináltam már medvehagymával is tésztát, ez legalább olyan jó lett. És gyakorlatilag egész évben elérhető, és nagyon könnyű bánni vele. Persze nem azt mondom, hogy a medvehagymát nem szeretem, de mindenkinek, aki szereti az enyhe fokhagyma ízt, ezt is ajánlom. És még szép virág is így ősszel.

Nagyon szép barna csiperkegombát találtam a boltban (most is előbb azt akartam írni, hogy a közértben, de hát hol van az már?) vettem is egy fél kilót belőle, és – mint máskor is – gondoltam, majd csak kitalálok belőle valamit. Először bundás gomba jutott eszembe, aztán ezt tovább fejlesztve lett inkább kis palacsinta, más néven blini, vagyis tócsniféle.

Négy evőkanál lisztet, két tojást, teáskanál sót, fokhagymagranulátumot és sütőport elkevertem annyi tejjel, hogy olyan legyen, mint egy sűrű tejföl. A gombákat megmostam, a lábakat (tönköket?) kitörtem, félretettem más célra. A kissé megszárított, megtörölgetett gombafejeket vékony hasábokra – julienne-re – vágtam, és egyenesen a tésztához kevertem. Tettem még hozzá felvagdalt petrezselymet és foksnidlinget is, főleg azért, hogy színesebb legyen.

Az elkészült masszából evőkanállal szaggatva a szokott módon, serpenyőben, forró zsiradékon (ezúttal kókuszzsíron) mindkét oldalukon megsütöttem a kis lepénykéket.

Csak kis darabokra vágott, kicsit megsózott, citromlével és pici olívaolajjal megspriccelt paradicsomot ettünk mellé.

Nagyon jóízű paradicsomot sikerült venni. Sajnos nem tudom, mi a neve ennek a fajtának (a többit sem nagyon tudom), de annyira jó volt, hogy utána siettünk vissza a piacra, ahol vettük, hogy ugyanilyet vegyünk a lecsóbefőzéshez is. Szerencsére még volt belőle, azóta az is elkészült, de tervezek még egy adagot főzni.

Már jó pár éve, hogy fölfedeztem magamnak ezt a remek ételötletet, azóta már többször is elkészítettem. Köretként még mindig úgy gondolom, hogy legjobban a rizs illik hozzá, de azt igyekszem változatosabbá tenni. Gombával, kukoricával, petrezselyemmel, no meg salátával és mártásokkal. Például mártásként nagyszerű mellé a tkemali (fűszeres; édes, savanyú, csípős szilvaszósz) vagy akár egy sima snidlinges-joghurtos.

Maga a sajtgolyó kevésbé változik, az alap a nem kőkeményre felvert tojásfehérje, amibe óvatosan belekeverem a reszelt sajtot, annyit, hogy formálható massza legyen. Ebből vagy golyókat vagy laposabb formát, amolyan fasírtszerűt csinálok, amit lisztbe (főképp kukoricalisztbe, mert attól finom ropogós lesz, de ha valaki jobban szereti, morzsával is jó) forgatás után olajban – legutóbb kókuszzsírban – szép barnásra sütök.

Természetesen nagyon sokat számít, hogy milyen sajtból készül, én igyekszem mindenképpen valami jó ízűt választani. Ha ez túl drágának bizonyul – ami elég valószínű – akkor legalább keverve valami egyszerűbbel.

Hagyományos, szeletben rántott sajtot azóta nem szoktam csinálni, ezzel a formával nem kell aggódni, hogy kifolyik a „huzatból”, és nem kell vastag panírba sem csomagolni, amit meg egyébként nem szeretek.

És még a sajtkedvelőknek ajánlom a sült, illetve grillezett sajtot is, megfelelő sajtból már az is a kedvenceim között szerepel.

Mindezt főleg emlékeztetőnek írom, például, hogy a szemem elé kerüljön, amikor azon töröm a fejem, hogy mit is főzzek holnap és a következő napokon...

Legalábbis számomra új. Olvastam valahol, szinte azonnal ki is próbáltam, bár csak az alapötletet. A teljes receptet majd máskor, ha majd ez a része beválik – gondoltam.

A kb. fél kiló padlizsánt meghámoztam, kisebb kockákra vágtam. Két elég nagy tojást jó habosra fölvertem, ráöntöttem a padlizsánkockákra, átkevertem, lefedtem. Hűtőbe tettem kb. három órára, de közben többször is megkevertem. A végére egyáltalán nem látszott a tojás.

Akkor serpenyőben, olajban megsütöttem. Három adagban sült, így mindig csak egy réteg volt egyszerre, hogy ne hűtse le hirtelen az olajat.

Az eredmény nagyszerű lett, a padlizsán – szokásával ellentétben – alig szívott be olajat, szép piroskás kérge lett. Sózni csak a tányéron sóztuk kicsit (nem igényelt az íze túl sok sót), így nem engedett levet. És azt, hogy tojásos, csak azért éreztem, mert tudtam. Szerintem egyébként nem jöttem volna rá, hogy mitől ilyen.

Ez volt most a köret, mellé ettünk citromos sült csirkecombot, amit szintén serpenyőben kezdtem sütni, amíg megpuhult, aztán átraktam a sütőbe, grill alá, hogy szépen megpiruljon a bőre. Így a zsírja is jól kisült.