Újabb előkészület, hogy kínálni tudjunk, illetve rágcsálni tudjunk az ünnepi pihenés, beszélgetés közben. Ez biztosan nem a fogyókúrás rész. De finom.
Ez valóban egyszerű, jól bevált recept, sokáig változatlan minőségben tárolható, ezért én dupla adagot csináltam belőle. Az eredeti recept:
35 dkg lisztet, 25 dkg margarint, 2 teáskanál sót összegyúrunk 6 evőkanál vízzel és egy evőkanál 10%-os ecettel. Kinyújtjuk, kiszaggatjuk, tojással megkenjük, reszelt sajttal (vagy ízlés szerint szokásos bármivel) megszórjuk, kb. 180°-on megsütjük. (Lehet vékonyabbra nyújtani, akkor keksz, vagy vastagabbra, akkor pogácsaként is működik.)
Az én változtatásaim: almaecetet használok, ami 5%-os, ezért öt kanál víz, két kanál ecet. A só fele helyett most fűszeres sót tettem bele (Kräuter Salz), máskor só nélküli fűszerkeveréket (legjobban nekem a Zaatar ízlett). Nem tojással kenem meg, hanem egy kis tejbe belekevert pirospaprikával. Így nem lesz kemény a teteje, és jó ízt és színt is ad. Előre kissé megpirított szezámmaggal és reszelt sajttal is megszórtam. Formával szaggatás helyett derelyevágóval falatnyi négyzetekre vágom, így kényelmesebb; előre megkenem, megszórom, aztán vágom.
A fagyasztó-fogyasztás céljából elővettem a régi
Még mindig a csökkentett kalória és egyszerűség jegyében. És próbálok kicsit helyet csinálni a fagyasztóban, karácsony előtt és után szükség lesz rá.
Mindenki javában készülődik a karácsonyra, már kezdek megijedni, hogy lemaradásban vagyok. De már legalább odáig eljutottam, hogy megpróbáltam valamiféle ütemtervet kitalálni. Eszembe jutott az is, hogy minden évben fölszedek ilyenkor pár kilót. Tehát, ha előre megpróbálok néhány dekát leadni, akkor máris jobb az egyenleg. Természetesen nem fogok fogyókúrás topikot írni, van abból már bőven elég. Viszont leírom, hogy mi az ebéd – ez nem recept –, hátha ad ötletet másnak, vagy esetleg magamnak másik alkalomra.
Mert ugye az ember is rágcsáló néha. Tehát ünnepi alkalmakra vagy vendégségre készítünk általában édes és sós kekszeket, no meg „rágcsákat”. A sós mandula nálam mindig ritka ínyencségnek számított, emlékszem, gyerekkoromban, kisvendéglőkben (meg bárokban, de ezt csak mesélték, én ott nem jártam), picurka celofán tasakban volt kirakva az asztalra, persze külön pénzért, nem emlékszem, mennyi volt, de tudom, hogy igen drága.
Amióta mandulafánk van, többször is próbálkoztam vele, mindig nagyon szívesen – és persze igen gyorsan – elfogyasztottuk, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy ez még nem az igazi. Most már a mandulafa kezd tönkremenni, de úgy két éve megtaláltam a tökéletes receptet, méghozzá az Isteni ízek c. receptgyűjteményben.
Utolsó kommentek