àlabeck

Olyan ebédet akartam készíteni a vendégeknek, amihez nem kell az utolsó pillanatig a tűzhely körül ugrálni, nem terjeng olaj- vagy zsírszag a lakásban, tehát a frissen sültek kizárva. És az is jó, ha előző nap elő lehet készíteni, de frissen befejezni. És persze legyen finom, legalább kissé nem mindennapi, hiszen születésnapi ebédnek készült.

Végül ez a görögös ízesítésű, citromos csirke lett a választás, rizzsel, mert az szerintem jól illik hozzá.

Csirke felsőcombokat vettem hozzá – 12 darabot. A kényelmesebb fogyasztás céljából kicsontoztam, de a bőrét rajta hagytam, úgy nem szárad ki, finomabb is. Egy citrom (fogyasztásra alkalmas héjúként árulták, de azért alaposan megmostam) héját lereszeltem, a levét kifacsartam. Ebbe kevertem három evőkanál görög fűszerkeveréket, ami só, koriander, bazsalikom, fűszerpaprika, fokhagyma, vöröshagyma, oregánó, rozmaring és cayenne-bors keveréke. Még tettem bele egy kis sót, mert már használtam ezt a keveréket, és tudom, hogy szinte nem is érezni benne a sót. Még a saját ízlésem szerint egy kevés gyömbért és szegfűszeget is. Mindezt jól összekevertem még extra szűz – véletlenül éppen görög – olívaolajjal is.

A csirkecombokat jó alaposan beleforgattam, és lefedve egy éjszakára a hűtőbe tettem. Másnap bőrrel lefelé belefektettem őket egy fedeles tepsibe, és először lefedve, légkeveréses módban, 150 fokra bekapcsolt sütőbe raktam. Kb. félóra után levettem a fedőt, és alsó-felső sütés módban, 180 fokra tettem vissza a tepsit.

Közben két pohárnyi basmati rizst alaposan megmostam, és másfélszeres mennyiségű vízben, megsózva, kevés olajjal megfőztem. „Normálisan” kétszeres vízben fő tökéletesre, most éppen nem akartam egészen készre.

Amikor a csirkét már puhának találtam, még volt a levéből alatta bőségesen. Ekkor kivettem a húsokat, a lébe kevertem a rizst. A tetejére, bőrrel felfelé fektettem a húsdarabokat.

Eddig készítettem elő az ételt előző nap, aztán lefedve a hűtőbe tettem.

Másnap, amikor kivettem, először hagytam szobahőmérsékletűre melegedni. Egy citromot, a két vége nélkül, szép vékonyra, félkarikákra vágtam, elhelyeztem a húsdarabok között, utána tettem a sütőbe, nyitva, 180 fokra. Amikor a csirkedarabok bőre szépen megpirult, kész volt.

Mellé – mert szeretjük – készítettem egy jó nagy adag görög salátát is. Uborka, lila hagyma, paradicsom, fekete olajbogyó, feta sajt keverékéből, és kínáltam hozzá egy kis öntetet, amiben csak citromlé, olívaolaj és egy kis oregánó volt.

Ezt az adagot még tavaly csináltam, de nem sok maradt, pedig három adagot tettem el belőle. Remélem, idén is eljön az az időszak, amikor kicsikét olcsóbb a kápia, akkor itt az ideje a továbbiaknak, nemcsak ilyen készül akkor, hanem például „vitapric”, sült paprika, adzsika is.

Egy adag, amit szerintem érdemes egyszerre elkészíteni (hogy ne legyen annyira megterhelő, hogy elmenjen a kedvem az egésztől), 3 kg kápia paprika. Ezt úgy készítem elő, hogy alapos mosás után először hosszában kettévágom a paprikákat, kivágom a csumáját, eltávolítom belőle a magokat. Utána a méretétől függően negyedbe vagy kisebbre vágom, aztán keresztben nem túl vékony, kb. 1 cm-es csíkokra.

Felaprítok – késsel, nem fokhagymanyomóval – 3 kisebb fej fokhagymát.

Egy csokor kaprot jól megmosok, papírtörlővel megszárítgatom, aztán felaprítom, nem baj, ha szára is kerül bele.

Egy lábosba kimérek 250 ml étolajat (én ehhez nem szűz, hanem a többféle néven nevezett, finomított olívaolajat vettem), fél liter (500 ml) 10%-os ecetet. Belekeverek 3 evőkanál sót és kell még hozzá egy pohárnyi cukor, ami helyett én édesítőt használtam.

Ezt a keveréket felforraltam, és lassú forrás mellett kisebb adagonként – egyszerre kb. két merőkanálnyi – beletettem a paprikát. Visszaforrás után 3 percig főztem, aztán szűrőkanállal kiszedtem, rétegenként tettem az előkészített, tiszta (steril) üvegekbe. Minden rétegre szórtam a kaporból és a fokhagymából. Jól lenyomkodtam, hogy elég szorosan legyen az üvegben.

Amikor megteltek az üvegek, ráöntöttem a levet, műanyag leszorítót is tettem a tetejére, hogy biztosan ellepje a folyadék a paprikát, lezártam, és száraz dunsztba tettem; pokrócba csomagoltam. Így hagytam kihűlni.
Ebből a mennyiségből 4-5 üveggel lett.

Legtöbben – engem is beleértve – ha azt halljuk, látjuk, hogy sprotni, arra a kerek, fekete címkés konzervdobozra gondolunk, amelyikben helyes kis füstölt halacskák fekszenek jó szorosan egymás mellett, olajban. Finom is az!

De amikor megláttam a boltban, hogy fagyasztva árulnak nyers, egész sprotnit, nem tudtam ellenállni, megvettem, hogy majd csak csinálok belőle valamit. Régebben, külföldön több helyen is ettem sült apróhalakat, hidegen is, melegen is. Mindegyik jó volt, ezért gondoltam, hogy meg kell próbálni.

Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ki kell-e belezni, le kell-e vágni a fejét. Hosszas keresgélés után sem jutottam előrébb, volt ilyen és olyan javaslat is. Végül – természetesen – az egyszerűbbet választottam, vagyis egyben hagytam a halakat. Először csak pár darabot sütöttem próbaként, hogy mennyire zavar vajon, hogy „kukucskál”, mert nagyobb halaknál eléggé háklis vagyok erre. Szerencsére ezeknél a kicsikéknél észre sem vettem.

Így sorra kerülhetett a nagyobb adag is, amit ebédre is elégnek ítéltem, úgy, hogy sütöttem mellé pár szem krumplit, és kevertem egy joghurtos-snidlinges mártást is. (Bőséges termés van az erkélyen snidlingből és foksindlingből.)

A fűszeres liszt, amiben a halat megforgattam, akármilyen sült halhoz is jó. Kukoricaliszt, só, bors, füstölt pirospaprika, fokhagyma-granulátum, szárított zöldfűszer összekeverve. A kiengedett, szűrőben leöblített, lecsorgatott halakat ebben összeráztam, forró olajban pár perc alatt megsütöttem.
Ebédre a krumplival, a maradék már hidegen – nem hűtő-, csak szobahőmérsékleten –, a mártással tunkolgatva is jó volt.

Annyi, hogy krumpli helyett répát reszeltem. Csak mert volt a hűtő aljában pár darab – pontosan négy – sárgarépa. Szinte mindig van, elég sokáig eláll, és jó, ha van itthon, szerintem. Amikor vegyeszöldség-csomagot veszek, mindig a nekem arányosnál több benne a sárgarépa. Ilyenkor a fölösleget újságpapírba csomagolom, aztán műanyag zacskóba, és a hűtőszekrény zöldséges fiókjában tartom, amíg sor kerül rá valamilyen formában. Most azonban úgy éreztem, hogy már túl régóta ott van. Első gondolatom a répasaláta volt – akár citromos, akár majonézes – szeretjük azt is, de savanyúság, kovászos uborka van elég, most éppen nem kell más saláta. De ha reszelés, miért ne lehetne úgy, mint a krumpliból?

És finomra reszeltem a kb. 40 dkg répát, hozzákevertem 3 gerezd összenyomott fokhagymát, egy nagy tojást, egy evőkanál lisztet, sót és egy kis gyömbérport és zöldfűszeres keveréket (főleg a színe miatt).

Kanállal adagolva, lepénykék formájában megsütöttem, nem túl sok olajon, mindkét oldalukon.

Először vacsorának terveztem, csak valami mártogatóssal – meg is kóstoltuk úgy is –, de aztán meggondoltam, hogy jó lesz ebédre is, köretként a maradék (kissé lekopott) bundás csirkecombhoz. És úgy lett. Csak egy kis majonézzel ...

Nagy divat lett mostanában a fermentált zöldség. Igaz, régen is ettünk ilyesmit, a savanyú káposzta is ilyen módon készül, a sós vizes uborka sem mai találmány, csak nem biztos, hogy mindenki éppen a probiotikus hatása miatt szereti, eszi. De azért nem árt tudni, hogy van ilyen hatása, nem kell feltétlenül tablettát, kapszulát szedni az antibiotikum mellé, ha elég erjesztett zöldséget fogyasztunk. És egyébként is hasznos, egészséges, jót tesz. (Nem vagyok orvos, csak elolvastam néhány cikket ezzel kapcsolatban.) Na meg, persze, nem mellékesen, finom – szerintem.

Az ilyen hatásától függetlenül, én azért szeretem jobban a sós uborkát, mert nincs benne sem ecet, sem cukor, mégis savanyúság, ami főétel mellé, szendvicsre, zsíros kenyérhez is jó.

Most úgy gondoltam, hogy kipróbálok egy számomra új változatot a jól bevált sózott uborka mellé, a jól bevált téli vizes uborka és a nyári kovászos kedvenceken kívül. Kellemes ízekből soha nem elég.

Egy üveghez nem nagyon vékony, (gyaluval) 7 mm-es karikára vágtam 4 db (~40 dkg) kovászolni való uborkát. Vékony szeletekre egy kisebb fej vöröshagymát, és darabkákra 3 gerezd fokhagymát. Egy kis csokor kaprot felaprítottam.

Ezeket összekevertem, és megpróbáltam szorosan, elrendezve betömni az üvegbe. Közéraktam két db meggyfalevelet, a tetejét leszorítottam egy szőlőlevéllel. Felöntöttem hideg sós vízzel. Kétszer próbáltam ki a módszert, kis változtatással, hogy kiderüljön, melyik a jobb. Először az üvegbe szórtam egy szűk evőkanál sót, majd szűrt csapvízzel öntöttem föl. Kicsit rázogattam, hogy a só jól feloldódjon. Másodszor felforraltam a vizet, és mint a kovászosnál, egy liter vízbe tettem egy evőkanál sót. Kihűtöttem, aztán öntöttem az üvegbe az uborkára.

Ezután már nincs különbség, az üveget egy tálkára állítottam, és csak lazán lefedtem, nem zártam le. Ahogy kell, a konyhában, már másnap elkezdett forrni, buborékokat eregetni, túl is folyt a leve – ezért kell tálka alá – időnként megemeltem a tetőt, megnéztem, megszagoltam. A negyedik napon jónak nyilvánítottam; kellemes, savanykás illat, mint a kovászosé. Meg is kóstoltam, igen! A leveleket kihalásztam, kidobtam belőle. Rátekertem a fedőt, és a hűtőbe tettem.

Az első változat is nagyon kellemes, ropogós, jó lett, csak túl sós. Ezért változtattam a só oldásának módját, így jobban lehet vele számolni. Így is jó, talán picit kevésbé roppanós.

A meggyfa-, illetve szőlőlevél is segít, hogy ropogósabb maradjon az uborka, szerintem úgy a jó. Nekem sem terem itt a lakásban ilyesmi, akkor szedtem leveleket, amikor alkalmam volt, aztán megmosva, megtörölgetve egy zacskóban betettem a fagyasztóba. Most már tormalevelet is sikerült tartalékolni, legközelebb az is lesz benne.

A pár napja kisütött libazsírral megkent kenyérrel …!