àlabeck

Zöldséges, húsos étel bőven van már itt leírva, mégis elmesélem, hiszen a „kedves naplóm” megérdemli, hogy úgy és azt írjam le, ami volt. Különböző tévés főzőcskékben, ha gyorsan elkészülő ételt mutatnak be, az leggyakrabban valamilyen tésztaféle. Nincs is azzal semmi baj, olyasmit is szoktam csinálni én is – főleg, mióta megtudtam, hogy a tésztaféle nem is hizlal annyira. De még többször zöldségfélét, persze valami hússal, ami nem ritkán csirke, sőt, annak is a melle része, amit nagyon sokan nem is esznek meg, mert hogy száraz. Én nem tartom száraznak, ha megfelelően van elkészítve. (Van olyan mód, ahogyan elkerülhetetlenül száraz lesz, annak felhasználására más módot találok. Egy ilyen a több közül nemsokára következik.)

Egy fej hagymát felkockáztam, üvegesedésig kevergettem kevés olajon. Hozzátettem két gerezd aprított fokhagymát, aztán a húst, ami csirkemellek alsó része, közepe volt, nyolc nem túl nagy darab. Egyszer megfordítva, pár perc alatt puha lett, picit megpirult. Akkor kivettem a húst, félretettem. A lábosban maradt hagymára öntöttem a zöldséget. Ez még fagyasztott volt, a gyors főzéshez előtte gyors vásárlás is tartozott. Borsó, répa és elég kevés karfiol volt benne. Szokás szerint pároltam meg, tehát addig forgattam – ebben az esetben a hagymás – olajon, amíg sercegni, kissé sülni kezdett. Ezután apránként addig tettem hozzá vizet, majd elforraltam, közben megsózva, míg puha lett.

Ekkor belekevertem egy kis pohár 12%-os tejfölt, visszatettem a húst, összeforraltam. Közben megszórtam friss lestyánnal és tárkonnyal (csak kevéssel), petrezselyemmel.

Talán ez a finomfőzelék lisztmentes változata, mégis, a sima párolt zöldséghez képest akár főzeléknek is nevezhető. És mivel én húskedvelő vagyok, persze az is van benne, de ezzel együtt könnyű, kímélős, és nem utolsósorban jóízű étel.

Ahogy kinézek az ablakon, látom és hallom, hogy szakad az eső. Sötét is van, dörög az ég. Csak ebből lehat tudni, hogy elvileg nyár van, hiszen télen többnyire nem dörög. És meghallgattam az időjárás-jelentést is, azt mondják, hétvégén nemcsak eső, hanem hideg is lesz. Tehát nem valószínű, hogy most lesz ismét kertben sütés vagy főzés. (Majd azutáni héten, barátokkal.)

Ez a tárcsás kaja még az előző héten készült. Csirkemell-szeletek egyik oldalát megszórtam egy nagyon kevés fűszerrel. Arra rátettem nem túl sok durvára reszelt göcseji sajtot. (Az volt itthon, szerintem kellemes ízű, puha sajt, nem is lehetne finomabbra reszelni.) A szeleteket föltekertem, és vékony húsos szalonnát – bacont – tekertem rá.

A nyílással lefelé tettem az előzőleg vékonyan libazsírral kikent tárcsa közepére. Rátettem a tűzre, ahogy a szalonna sercegni, sülni kezdett, megfordítottam, kitettem a szélre. A közepére pedig kevés további zsírral betettem az újkrumplit. A kiegészítő zöldség ezúttal nem spárga volt, hanem sárgarépa. A piacon sikerült helyes kicsi, vékonyka répát venni. Nagyon megtetszett, még akkor nem tudtam, mi lesz belőle, de így éppen jó volt. Együtt sült a krumplival, nem puhult túl, csak ahogy kell, haraphatósra.

Ez nem bébirépa volt, feltételezem, hogy csak ritkítás, egyelés céljából húzták ki, és a pici darabokat is eladták, szerencsére. Remélem, találok hasonlót még máskor is. Kiderülhetett már, hogy sok egyéb zöldség mellett a répát is szeretjük, az ilyen kicsike, gyengéket meg még annál is jobban.

És természetesen, szokás szerint még saláta is volt az ebédhez.

Azzal kezdem, hogy nem autentikus. Hogy milyen konyhához nem az, azt nem tudom, mert ezt az elnevezést annyi mindenféle ételre használják – persze különböző nyelveken variálva még annál is több – ahány keleti, déli, ázsiai meg európai is, és még ki tudja, milyen konyha van. (A kereső erre a szóra közel 7 millió találatot adott, oroszul keresve további kb. 600 ezret, magáénak vallja többek között a grúz, örmény, azerbajdzsáni konyha is.)

És van darált és nem darált húsból, sokszor nyárson, de az sem kötelező. És manapság egyre inkább terjed különböző húsokból készítve is. (Mondjuk sertésből nem igazán szokták, hiszen leginkább olyan népektől ered, bármelyik fajtájáról is beszélünk, akik sertéshúst nem esznek.)

Most másképpen csináltam, nem a bolgár recept szerint. Pulykacombból, és az érdekesség kedvéért hagymát is tettem bele. Egy csomag újhagymám volt, azt felvágtam, a zöldjéből is ami szép volt, belekevertem a fél kiló megdarált pulykahúsba. Sót, borsot, egy csapott teáskanál szódabikarbónát kevertem bele, aztán jó alaposan összegyúrtam, miközben kanalanként hideg vizet adtam hozzá, amíg sima, egyenletes massza lett, és már nem ragadt a kezemre. Akkor kis, hosszúkás valamiket – kebabokat – formáztam, zsírral kikent edénybe fektettem.

Szégyenszemre nem szabad tűzön sütöttem, hanem csak sütőben, grill alatt. Persze így is nagyon jó volt, a mellé tálalt sült újkrumplit és zöld spárgát is szerettük (még mindig).

A minap betöltötte a harmadik évét. Ki gondolta volna, hogy ezt megéri?
Én nem.

Azt már elmeséltem, hogy a gyerekeim biztatására, azért kezdtem el írni, hogy könnyen megtalálják benne, amit éppen akarnak. És miért folytattam és irkálok még ma is? Mert nekem is jó megtalálni a régebbieket, mivel ezek nem szigorúan vett receptek, hanem inkább csak ötletek, általában bővítve a közeli történésekkel. Egyszer valahol azt írták, hogy „ ...közelebb érezzük magunkhoz azokat a blogokat, amelyekben több személyes húzás van. Van egy sor olyan is, szerencsére. Azokat nehezebb is bekategorizálni. Mi „főzős énblogoknak” hívjuk őket. Ilyen az à la Beck is. Minden ételhez tartozik néhány saját gondolat, és személyes tapasztalat.”

De azt hiszem, még a blog nevét nem meséltem el. Próbáltam visszakeresni, hátha mégis már elmondtam, hogy lett ez a név, de nem találtam. Tehát most. Ez afféle családi szállóige volt nálunk, mert én legtöbbször úgy főztem, hogy gyakran valamennyit, talán éppen csak egy kicsit, alakítottam egy-egy közismert ételen. Ilyenkor mondták, hogy ez tulajdonképpen egy egyszerű valami, csak à la Beck elkészítve. Ezért kézenfekvő volt, hogy ha azt írom le, hogy én mit hogyan főzök, akkor csak ez lehet a címe.

Gyerekkoromban nem sokat törtem a fejem a nevemen, ez volt, és kész. Azt szerettem az iskolában, hogy a névsor elején voltam, azt leggyakrabban átlapozták a tanárok, és a közepén keresgéltek. Máskor meg, ha valami éppen sorban ment, én hamar túlestem rajta. És közben valahogy mindig azt hittem, hogy nem túl gyakori név, bár magam is ismertem más, ilyen nevűeket is. Aztán rá kellett jönnöm, hogy egy igen-igen gyakori név birtokosa vagyok.

És akkor inkább a sörről nem is beszélek...

Említettem már, hogy nemrég Németországban jártam. Többek között Mainzban is, ahol megnéztük a Gutenberg múzeumot. Már csak azért sem lehetett kihagyni, hiszen az a szakmám. És igaz, hogy kiment már a divatból, de én mindig szerettem. A múzeum előtt jó nagy fabetűk hevertek, már messziről láttatva Gutenberg örökségét, a múzeum profilját. És láttam, hogy bizony az ott heverő betűkből milyen könnyen kirakható a nevem, hiszen a német nyelvben a „ck” gyakori, ezért nem is külön, hanem egy betűként szerepelt.

Mára ennyi személyeskedés jutott, remélem, a három év után is akad majd még kedv, ötletek a folytatáshoz. És nagyon-nagyon remélem, hogy ugyanúgy, mint eddig, lesznek olyanok, akit érdekel. Őket köszöntöm most ez alkalomból, mert azért abban biztos vagyok, hogy nélkülük, a kedves olvasóim, levélíróim, hozzászólóim nélkül már abbahagytam volna, elfogyott volna a lelkesedésem.

Mindenki azt mondogatja, hogy miért nincs, hova lett a tavasz, és mindenki próbálkozik legalább az ételek segítségével az illúzióját elővarázsolni. Erre persze a legjobb a friss zöldségfélék és gyümölcsök íze, illata, látványa. És ez akkor is így van, ha napsütés hiányában ezek a zöldségek nem egészen olyanok, mint amiről álmodom. Ilyenkor azzal szoktam vigasztalni magam, hogy azért a semminél jobb.

És főzöm a levest, a főzeléket, de főleg és elsősorban salátákat. Belevágok mindent, amit találok: újhagyma, uborka, paradicsom, retek, zöld leveles saláták. És még teszek bele friss fűszernövényeket is, citromfüvet (ebből már megfőztem az idei adag citromfűszörpöt is, a mentaszörp majd most következik), oregánót, snidlinget, metélőfokhagymát, petrezselymet, de még sóskát is. Ebből mikor éppen mi van, de akár mindet egyszerre is szeretem.

És hogy még frissebb, még „zöldebb” legyen, néha csíráztatok is zsázsát vagy mustármagot. Azelőtt egyszerűen egy műanyag dobozkába terítettem egy réteg vattát, arra szórtam a magokat. Nedvesen tartottam – amíg ki nem csírázott, lefedve – addig, amíg két levélkéjük is megjelent, akkor levágtam, és kenyérre vagy salátára szórva megettük. (Ez volt még az a módszer, amit életem első nyugati utazásán láttam.) Mostanában annyit olvastam a csíráztató tálakról, hogy én is beszereztem egyet, az utóbbi két alkalommal már azt használtam.

És a saláták öntete is többféle, szoktam tejföllel, joghurttal, citromlével, olajjal, de a minap például a felvágott uborkát és paradicsomot csak megszórtam zöldfűszeres sóval, és csak a saját levével kevertem össze.

Nem éppen erről szólt a réges-régi reklám, de számomra „ez az, amit nem lehet megunni”.