A minap betöltötte a harmadik évét. Ki gondolta volna, hogy ezt megéri?
Én nem.
Azt már elmeséltem, hogy a gyerekeim biztatására, azért kezdtem el írni, hogy könnyen megtalálják benne, amit éppen akarnak. És miért folytattam és irkálok még ma is? Mert nekem is jó megtalálni a régebbieket, mivel ezek nem szigorúan vett receptek, hanem inkább csak ötletek, általában bővítve a közeli történésekkel. Egyszer valahol azt írták, hogy „ ...közelebb érezzük magunkhoz azokat a blogokat, amelyekben több személyes húzás van. Van egy sor olyan is, szerencsére. Azokat nehezebb is bekategorizálni. Mi „főzős énblogoknak” hívjuk őket. Ilyen az à la Beck is. Minden ételhez tartozik néhány saját gondolat, és személyes tapasztalat.”
De azt hiszem, még a blog nevét nem meséltem el. Próbáltam visszakeresni, hátha mégis már elmondtam, hogy lett ez a név, de nem találtam. Tehát most. Ez afféle családi szállóige volt nálunk, mert én legtöbbször úgy főztem, hogy gyakran valamennyit, talán éppen csak egy kicsit, alakítottam egy-egy közismert ételen. Ilyenkor mondták, hogy ez tulajdonképpen egy egyszerű valami, csak à la Beck elkészítve. Ezért kézenfekvő volt, hogy ha azt írom le, hogy én mit hogyan főzök, akkor csak ez lehet a címe.
Gyerekkoromban nem sokat törtem a fejem a nevemen, ez volt, és kész. Azt szerettem az iskolában, hogy a névsor elején voltam, azt leggyakrabban átlapozták a tanárok, és a közepén keresgéltek. Máskor meg, ha valami éppen sorban ment, én hamar túlestem rajta. És közben valahogy mindig azt hittem, hogy nem túl gyakori név, bár magam is ismertem más, ilyen nevűeket is. Aztán rá kellett jönnöm, hogy egy igen-igen gyakori név birtokosa vagyok.
És akkor inkább a sörről nem is beszélek...
Említettem már, hogy nemrég Németországban jártam. Többek között Mainzban is, ahol megnéztük a Gutenberg múzeumot. Már csak azért sem lehetett kihagyni, hiszen az a szakmám. És igaz, hogy kiment már a divatból, de én mindig szerettem. A múzeum előtt jó nagy fabetűk hevertek, már messziről láttatva Gutenberg örökségét, a múzeum profilját. És láttam, hogy bizony az ott heverő betűkből milyen könnyen kirakható a nevem, hiszen a német nyelvben a „ck” gyakori, ezért nem is külön, hanem egy betűként szerepelt.
Mára ennyi személyeskedés jutott, remélem, a három év után is akad majd még kedv, ötletek a folytatáshoz. És nagyon-nagyon remélem, hogy ugyanúgy, mint eddig, lesznek olyanok, akit érdekel. Őket köszöntöm most ez alkalomból, mert azért abban biztos vagyok, hogy nélkülük, a kedves olvasóim, levélíróim, hozzászólóim nélkül már abbahagytam volna, elfogyott volna a lelkesedésem.
Utolsó kommentek