àlabeck

Nem tudtam ellenállni, hogy ezt a képet megmutassam. Barátokkal, Prágában, éhesen, szomjasan, sok-sok gyaloglás, városnézés utáni pihenő volt :) És ha még mindent értettünk is volna, ami az étlapon szerepelt ...

Pár napot barátainkkal együtt Gyulán töltöttünk. Nem sok idő, de megnéztük a város nevezetességeit, elsősorban a várat, amit bejártunk szép napsütésben, és amikor megtudtuk, hogy éppen múzeumi éjszaka van, és ennek keretében még esti programok is lesznek, akkor újra visszamentünk, és megnéztük sötétben is.

A fürdőt is kipróbáltuk éjjel (hétvégeken van éjszakai fürdésre is lehetőség) és nappal is, nagyszerű élményfürdő, ebben nem számít, hogy hány évesek vagyunk, egyformán élvezi fiatal és idősebb is. Utána megpihenni vagy éppen kényelmesen úszkálni lehet valamelyik gyógyvizes medencében, ettől kellemesen elfáradunk, de mégis hosszabb időre felfrissülünk.

Sokat sétáltunk is, igazán kellemes volt. Igaz, leginkább csak a központi részeket láttuk, de szép város. Valahogy úgy alakult, hogy eddig még nem jártam ott, csak a környékén.

De természetesen a legtöbb embernek nemcsak ezek jutnak eszébe Gyuláról, hanem egyáltalán nem utolsósorban a gyulai kolbász. Különösen az olyan kolbászkedvelőknek, mint amilyen például én is vagyok. Persze a jó kolbászt kedvelem-kedvelném, amit igen ritkán sikerül csak kifogni a „közértben”, főleg megfizethető áron. Mi sem természetesebb, mint hogy elmentünk a Gyulai Húskombinát boltjába is, és bevásároltunk – a kedves eladók tanácsai szerint – néhányféle kolbászt. (Egyet már megkóstoltam azóta, jó.)

És ha módom van rá, más városokban, ahol járok, szeretem megnézni a piacot is. Most is így tettünk. Valószínűleg nem a legjobb időpontban mentünk – ez a naptár és az óra szerint is értendő – nem volt túl nagy a választék, de árus sem sok.

És mivel (a Ludas Matyi c. lap mottóját idézve, mely szerint nincsenek régi viccek, csak öreg emberek) eszünkbe jutott a nagyon régi vicc is, amikor a gyerek nem emlékszik, hogy mit is mondott a mama; Csaba, hozz a hentestől egy szál gyulait, vagy Gyula, hozz egy szál csabait.

Mivel hogy a gyulai és a csabai kolbász nem egyforma, bár Békéscsaba és Gyula igazán nincs messze egymástól. Én az igazi házi csabai vastagkolbászt még egyetemista koromban ismertem meg egy évfolyamtársam jóvoltából. Az egészen valódi, eredeti békéscsabai volt, a családjuk készítette.

És ahogy a piacon sétáltunk, egy kis hentesüzletben megláttam a falon, a kampón lógni pontosan ugyanolyan kolbászokat, ahogy emlékeztem rá. Ott álltunk az ajtóban, mutattam, meséltem a többieknek. Egyszer csak láttuk, hogy a hentes éppen vágja le az egyik darab végét, aztán szeleteket vág belőle. És amikor ránk mosolygott, csak akkor jöttünk rá, hogy nekünk szeletelte, kóstolónak. Hiszen aki nem ismeri, nem biztos, hogy a külseje alapján vásárol belőle. Bezzeg belül szép vörös, és az ízét megismerve … Talán nem is kell mondanom, vettünk.

Nagyon-nagyon régen nem találkoztam ilyen igazi kereskedővel, aki például felvágna egy kolbászt, megkockáztatva, hogy esetleg mégsem veszünk belőle. És először nem szólt egy szót sem, csak – nyilván hallotta a beszélgetésünket – miután már bent voltunk a boltban, kóstoltuk, dicsértük. Emlegette a kolbász „rendes” nevét is, amit ugyan már hallottam máskor is, de nem tetszik, nem szimpatikus. Mégis elmondom, ha valaki nem ismerné, úgy nevezik: kuláré. Most nem magyaráznám meg a szó részletes jelentését, aki akar, utána tud nézni. :)

Csak azt sajnálom, hogy éppen nem volt nálunk a fotógép, szívesen megörökítettem volna a kedves, gömbölyű fiatalembert a gyulai piacon, aki megmutatta, hogy még léteznek olyanok, akik el akarják és el is tudják adni az árujukat, persze csak az igazán jót.

A szurimi – vagy ha jobban tetszik, surimi – haltörmelékből préselt, rákízű rudacskák. A külső széle, illetve borítása piros, a belseje fehér. Már egy jó ideje ki akartam próbálni, a halféléket szeretjük, és bár ez elég mesterséges dolog, azért éppen eléggé elterjedt már, hogy az én fantáziámat is birizgálja. Úgy döntöttem, hogy egy könnyű salátában próbálom ki először.

Konzerv kukoricát, lila hagymát, friss uborkát és főtt tojást raktam össze a fölszeletelt szurimi rudacskákkal. Rétegekben raktam le egy tálba, közben meg-megkentem az öntettel, ami majonéz és (több) tejföl keveréke volt, kaporral és bazsalikommal ízesítve. A kemény tojásból egyet a közepére, egyet a tetejére reszeltem, végül még paradicsommal is díszítettem.

Mi akkor éppen egy könnyű ebédként ettük ezt a nagyon kellemes ízű salátát, de biztosan fogok még kísérletezni más összeállítással is, nekünk tetszett a rudacska is. Nincs eltúlozva az ízesítése, ezért nem is tűnik annyira művinek a dolog. És kényelmes.

Hallom a rádióban meg a tévében, hogy milyen gyenge lett a paprikatermés. Persze az időjárás miatt. És még más termés sem sikerült túl jól ebben az évben. Gyümölcsök, dió stb. Nagyon szomorú.

Elmondtam már, nem értek a kertészkedéshez, csak néha eljátszom a kerttel, virágokkal, egyebekkel. És ha nem sikerül, mindig úgy gondolom, hogy a hozzá nem értésem az oka, meg az is, hogy nem vagyok ott mindig, csak látogatóba járok a kiskertbe. Nem is ültetek sokfélét, virágokat, fűszereket – abból meg a legtöbb évelő, nem kell frissen ültetni, csak egy kicsikét pátyolgatni. És amivel időről időre megpróbálkozom, a paradicsom. Nagyon szeretem csak úgy megenni, frissen a tőről leszedve, mintegy gyümölcsként. És főleg az olyan fajtát, amit mostanában nemigen lehet megvenni a piacon sem, nem hogy a boltban. Azt a nagy, húsos-szaftos, nem éppen egyenletes felületű, sokszor meg is repedező, de nagyon finom fajtát. Volt, amikor eltettem magot, saját palántázással próbálkoztunk, néha még sikerült is. Idén az ottani kis piacon vettünk hat darab palántát – ez jóval méretesebb, mint ahogy a mienk szokott sikerülni – szépen el is kezdett fejlődni. És még vettünk két kisméretű, de korainak mondott fajtát is. No, a kicsikből az egyik szinte azonnal tönkrement, a többi növögetett, már nem győztem fölkötözni, magasabbak voltak nálam. Volt is rajta szépen, míg egyszer csak az egyik tövön nem pirosodni, hanem barnulni kezdtek a közepes méretű paradicsomok. De még mindig volt remény, le is szedtünk már 4-5 darabot a legnagyobbakból. Nem voltak akkorák, mint néhány éve, amikor jóval több mint félkilós is volt közte, de szépek. Elterveztem, hogy nemsokára, ha beérik a nagyobb része, itt az ideje a ketchup-befőzésnek, még akkor is, ha kell venni hozzá pótlást.

Eltelt kb. egy hét, mentünk. És megláttuk a növényre alig hasonlító, fekete valamiket. Mintha leforrázták volna, vagy nem is tudom … szörnyű látvány volt. Aztán kiderült, hogy a szomszédé, aki ott lakik, jobban is ért hozzá, mégis ugyanilyen lett.

(A kép még akkor készült, amikor minden rendben lévőnek látszott. Éppen a szakadó esőben szedtem az ebédhez egy kis friss bazsalikomot.)

Ezek után azt hittem, hogy nem is tudok már befőzni, elég késő is lett közben, majdnem véget ért a szeptember, nem is sikerült megfelelő paradicsomot venni. Még kis méretű befőttes üvegem sem volt elég. Viszont gyönyörű birsalmákat vettem, a kápia paprikából is volt még a piacon. Végül a barátaimtól kaptam egy csomó üveget és egy nagyszerű tanácsot. A friss helyett üveges, passzírozott paradicsomot vettem (olasz: passata). Ez jó minőségű, tartósító vagy egyéb adalék nincs benne, és ráadásul nem kell hámozni. Azért a passzírozást nem egészen úsztam meg, hiszen a paprikának is van héja, meg a birs rostjaitól is meg kell szabadulni, de legalább elkészült a házi fűszeres paradicsommártás, ami vagy ketchup vagy nem, de hogy sokkal jobb, mint bármelyik gyári, az – a családom és más kóstolók szerint is – egészen biztos.

Meg kell mutatnom a Cserkétől kapott Erica virágot az erkélyen! Most még javában virágzik a muskátli is, gondolom, az nemsokára elfárad, de ez remélhetőleg majd a télen is kitart. Talán színben nem igazán illenek egymáshoz, de nekem akkor is tetszik. És még nyomokban van egy kevés mézvirág – az már csak magától kel ki, amióta két éve elültettük – és talán egy-két szál lobélia is, csak hogy egy kevés kék szín is legyen a palettán.

És nagyon fontos: Cucka időben megkapta a csomagot, a kicsikéinek nagyon ízlett a tartalma. Ő pedig fényképeken megmutatta őket, nem győztem nézegetni a képeket, hát mit mondjak, tündériek! És engedélyt kaptam, hogy ide is föltegyek képet róluk. A többi kép pedig látható Cucka blogján, érdemes megnézni.

(Bevallom, én el is érzékenyültem, azért is, mert a levél is megható volt, amit kaptam hozzá, de talán azért is, mert visszaemlékeztem azokra az időkre, mikor az én gyerekeim voltak ekkorák.)

Azóta már tudom, hogy a picikék hagytak kóstolót édesanyjuknak is, és neki is ízlett. Ennek is nagyon örülök.