Pár napot barátainkkal együtt Gyulán töltöttünk. Nem sok idő, de megnéztük a város nevezetességeit, elsősorban a várat, amit bejártunk szép napsütésben, és amikor megtudtuk, hogy éppen múzeumi éjszaka van, és ennek keretében még esti programok is lesznek, akkor újra visszamentünk, és megnéztük sötétben is.
A fürdőt is kipróbáltuk éjjel (hétvégeken van éjszakai fürdésre is lehetőség) és nappal is, nagyszerű élményfürdő, ebben nem számít, hogy hány évesek vagyunk, egyformán élvezi fiatal és idősebb is. Utána megpihenni vagy éppen kényelmesen úszkálni lehet valamelyik gyógyvizes medencében, ettől kellemesen elfáradunk, de mégis hosszabb időre felfrissülünk.
Sokat sétáltunk is, igazán kellemes volt. Igaz, leginkább csak a központi részeket láttuk, de szép város. Valahogy úgy alakult, hogy eddig még nem jártam ott, csak a környékén.
De természetesen a legtöbb embernek nemcsak ezek jutnak eszébe Gyuláról, hanem egyáltalán nem utolsósorban a gyulai kolbász. Különösen az olyan kolbászkedvelőknek, mint amilyen például én is vagyok. Persze a jó kolbászt kedvelem-kedvelném, amit igen ritkán sikerül csak kifogni a „közértben”, főleg megfizethető áron. Mi sem természetesebb, mint hogy elmentünk a Gyulai Húskombinát boltjába is, és bevásároltunk – a kedves eladók tanácsai szerint – néhányféle kolbászt. (Egyet már megkóstoltam azóta, jó.)
És ha módom van rá, más városokban, ahol járok, szeretem megnézni a piacot is. Most is így tettünk. Valószínűleg nem a legjobb időpontban mentünk – ez a naptár és az óra szerint is értendő – nem volt túl nagy a választék, de árus sem sok.
És mivel (a Ludas Matyi c. lap mottóját idézve, mely szerint nincsenek régi viccek, csak öreg emberek) eszünkbe jutott a nagyon régi vicc is, amikor a gyerek nem emlékszik, hogy mit is mondott a mama; Csaba, hozz a hentestől egy szál gyulait, vagy Gyula, hozz egy szál csabait.
Mivel hogy a gyulai és a csabai kolbász nem egyforma, bár Békéscsaba és Gyula igazán nincs messze egymástól. Én az igazi házi csabai vastagkolbászt még egyetemista koromban ismertem meg egy évfolyamtársam jóvoltából. Az egészen valódi, eredeti békéscsabai volt, a családjuk készítette.
És ahogy a piacon sétáltunk, egy kis hentesüzletben megláttam a falon, a kampón lógni pontosan ugyanolyan kolbászokat, ahogy emlékeztem rá. Ott álltunk az ajtóban, mutattam, meséltem a többieknek. Egyszer csak láttuk, hogy a hentes éppen vágja le az egyik darab végét, aztán szeleteket vág belőle. És amikor ránk mosolygott, csak akkor jöttünk rá, hogy nekünk szeletelte, kóstolónak. Hiszen aki nem ismeri, nem biztos, hogy a külseje alapján vásárol belőle. Bezzeg belül szép vörös, és az ízét megismerve … Talán nem is kell mondanom, vettünk.
Nagyon-nagyon régen nem találkoztam ilyen igazi kereskedővel, aki például felvágna egy kolbászt, megkockáztatva, hogy esetleg mégsem veszünk belőle. És először nem szólt egy szót sem, csak – nyilván hallotta a beszélgetésünket – miután már bent voltunk a boltban, kóstoltuk, dicsértük. Emlegette a kolbász „rendes” nevét is, amit ugyan már hallottam máskor is, de nem tetszik, nem szimpatikus. Mégis elmondom, ha valaki nem ismerné, úgy nevezik: kuláré. Most nem magyaráznám meg a szó részletes jelentését, aki akar, utána tud nézni. :)
Csak azt sajnálom, hogy éppen nem volt nálunk a fotógép, szívesen megörökítettem volna a kedves, gömbölyű fiatalembert a gyulai piacon, aki megmutatta, hogy még léteznek olyanok, akik el akarják és el is tudják adni az árujukat, persze csak az igazán jót.
Utolsó kommentek