àlabeck

Ahogy már évek óta szokásos, októberben már elkezdődött a sütőtök-dömping. Szégyen vagy sem, én a Halloween ünneplésének szokását még nem igazán tettem magamévá, a koromra tekintettel ez már valószínűleg nem is fog változni. A sütőtököt viszont szeretem.

Gyerekkoromban még édesapámmal töklámpást is faragtunk – természetesen abból a szürkés-zöldes héjú, itthon akkor egyetlenként létező fajtából –, tettünk bele gyertyát is, de ehhez más szertartás nem kapcsolódott. Arra meg nem emlékszem, hogy mi történt a kivájt belével, a tökmagot megsütöttük, elrágcsáltuk.

Most, hogy már sokfélét lehet kapni, nem kell feltétlenül megvárni, míg a tököt megcsípi a fagy, a „kanadai” fajta nem csak attól lesz édes. Tehát beterveztem a szokásos sült tök elkészítését, párhuzamosan a sütőtök-krémlevest is.

És éppen jókor, még a piacra indulás előtt megláttam egy ötletet, hogy aszalással lehet csinálni a sütőtökből chipset is. Ezt mindenképpen ki akartam próbálni. Szeretek ugyanis „rágcsálni”, leginkább aszalt gyümölcsöket szoktam, és ha lehet valami egyszerűt, jót házilag előállítani, hát nosza! Tehát elég nagy mennyiséget vettünk a tökből.

A legelső persze a sült tök volt, egy egész sütőtepsire való adag, mert a krémlevest is sültből terveztem, nekem úgy bevált. Közben egy másik adag tököt nyersen, hámozva legyalultam, fahéj, szegfűszeg, gyömbér keverékkel megszórtam, átkevertem. Ahogy olvastam, az aszaló készülék rácsain egy rétegben szétterítettem.

Ahogy a sült tök elkészült, megkóstoltam, hiszen frissen-forrón a legjobb. Nagyot csalódtam. Egyáltalán nem volt jóízű, sem elég édes, jellegtelen, kissé vízízű volt. Pedig ez a fajta sütőtök eddig mindig bevált.

A krémlevest persze megcsináltam, de a régebben leírt receptemtől kissé eltértem (hát persze). Hagymát ugyanúgy tettem bele, de krumplit nem, éppen elég sűrű lett anélkül is. Narancslére sem volt szükség, a kis húsleves meg a tejszín volt csak az, amivel a nekem tetsző sűrűséget elértem. A fűszerezéssel viszont nem voltam szűkmarkú, a teljes karácsonyi fűszerkínálatot beletettem; fahéj, gyömbér, szegfűszeg, citromhéj, szerecsendió. A végén még egy kevés citromlevet is kevertem hozzá, úgy éreztem, kell. Aztán a tányéron megint csak sült szalonnadarabkákat szórtam rá.

Keresgéltem valami ötletet, mit kezdhetnék a sok megsült tökkel, ami nem túl finom (mert amúgy nem lett volna gond). És találtam egy egyszerű-nagyszerű sütőtökös kevert sütemény receptet. Meg is csináltam, mindjárt másnap. Köszönet érte.

Leírom a receptet, hogy könnyebben megtaláljam, hátha máskor is meg akarom sütni, hiszen finom lett. (Az eredeti szerint szódabikarbóna kell bele, én sütőport használtam.)

1 tojás, csipet só, 10-15 dkg sült sütőtök, 10 dkg cukor, 1 dl olaj, 2 dl tejszín, 2 teáskanál fahéj, 1 púpos teáskanál sütőpor, 10 dkg étcsokoládé, 20 dkg liszt.

A csokoládét aprítógépben összetörtem – az enyém nem töri porrá, éppen csak kisebb-nagyobb darabkákra.
Aztán mindent szép sorban összekevertem, sütőpapíron, tepsiben megsütöttem, 180 fokon, alsó-felső fűtéssel. Kb. 35 perc volt, amíg a beleszúrt kötőtűre már nem ragadt a tészta. Azért is jó a sütőpapír, mert amikor kész, azzal együtt ki lehet emelni, nem kell kifordítani a tepsiből, vagy netán abban felvágni.

Közben az aszalógépben elkészült a chipsnek szánt tök is. Nem rossz, de nem lett ropogós, pedig elég száraz, ha tovább sütöm/aszalom, már megégett volna. Nem tudom, ilyennek kell-e lennie, vagy valamit másképpen kellett volna csinálni... Ennek ellenére még egy adagot bepakoltam, azzal a különbséggel, hogy arra egy picike porcukrot is szórtam. Az illata mindegyiknek fantasztikus, és azért el lehet eszegetni, de valamit ki kellene találni, hogy ropogós legyen.

(A kép innen: http://yandex.ru/images/search?text=с-новым годом)

  A süteményekhez hasonlóan az ételek is a könnyű, gyors kategóriába tartoztak – ahogy mindennap –, de azért mégis ünnepiesebbek. Na, semmi nagyon különleges, csak olyasmi, ami nem a leggyakrabban fordul elő nálunk.

Első nap sima, serpenyőben sült lazac volt (fagyasztottból), némi zöldfűszerrel szórva, kevéske olajon megsütve – tudjuk, ez mindössze pár percet vesz igénybe. Mellé almás-hagymás rizst csináltam. A régi leírással ellentétben a rizst is frissen főztem, az sem nagy dolog.

A következő napon sült kacsacomb, párolt lila káposzta és hagymás-paprikás krumpli készült. A hagymás krumplihoz egy nagy fej hagymát kacsazsíron megpirítottam, hozzátettem egy ugyanakkora kockákra vágott kápiapaprikát, amikor az is megsült, belekevertem pirospaprikát és a kis darabokra vágott, sós vízben megfőtt krumplit. Átkevergettem, pirítgattam.

A kacsacombot csak sóval, fokhagymával és majoránnával fűszereztem. Serpenyőben, zsír nélkül először a bőrös oldalán megpirítottam, aztán megfordítva, fedőt tettem rá, kisebbre vettem a hőfokot, és még egy kevés – régebben kisütött – kacsazsírt is raktam, mert nagyon kevés sült csak ki belőle. Aztán, amikor megpuhult, fedő nélkül még megsütöttem mindkét oldalukat, mert én úgy szeretem, ha jó puha, de közben ropogós.

És az utolsó nap, pénteken a másoknál „leghagyományosabb” vasárnapi ebéd volt: rántott hús hasábburgonyával, csemege uborkával. Igaz, a rántott húst pulykamellből sütöttem, és a panírozás csak liszt (keverve búza- és kukoricaliszt) és tojásból állt. A lisztbe kevertem egy kevés sót – a húst is megsóztam persze – a tojásba pedig fokhagymaport és tejet. A végén a maradék lisztből és tojásból összepacsmagolt akármiket is kisütöttem, ahogy az a legtöbb családban szokás.
Az a helyzet, hogy mi elég ritkán eszünk rántott húst, annak ellenére, hogy én imádok minden rántott dolgot, akár hús, akár zöldség. Így aztán, amikor mégis ilyet csinálok, akkor az ünnepinek számít.

Ennyi volt, jó volt, maradék főleg a köretekből keletkezett, ami nagyon kényelmes, valamivel kiegészítve még van egy-két ebédünk. Például a krumpli-káposzta mellé hurkát gondoltam.

Tudjuk, hogy nem mindig úgy alakul minden, ahogy szeretnénk. Az ünnepek sem. A legjobb megoldás, ha alkalmazkodunk a körülményekhez, lehetőségekhez. Tehát, mivel nem tudunk nagy létszámú, sok vendéges családi összejövetelt tartani, a sütést és főzést is csak szerényen csinálom. (Kis késéssel majd – remélem – lesz családi ebéd is, de arra már én csak főzök, sütni nem én sütök, átadtam a stafétát, szerencsére van kinek.)

Most csak kétféle édes aprósüteményt sütöttem, de a karácsonyi hagyományokhoz hűen, egyik mákos, másik diós. Máskor is sütöttem már ilyeneket, szerintem finomak, ráadásul egy tésztából készül a kettő. A receptet egy „segítsüti” alkalmával írtam le: Aprósütemények – az én segítsütim .

Mivel mi a sósat is szeretjük, elkészítettem egy – szintén régebbi, jól bevált recept szerint – Feta sajtos keksz-et is. Mivel ez a tésztamennyiség éppen két tepsinyi, könnyű variálni, így az egyiket szezámmaggal, a másikat mákkal (nem darált; egész) szórtam meg.

Törtem-törtem a fejem, hogy mivel vezessem be azt, hogy újra itt vagyok, és remélem, leszek is még egy ideig. Aztán rájöttem, hogy ha még sokáig csak „fejtörök”, akkor az írásból nem lesz semmi. Végül is a legelején, valamikor régen is csak egyszerűen belevágtam, hát miért kellene most másképpen?

Továbbra sem vagyok szakácsművész, cukrász pláne nem, ugyanúgy főzök egyszerű háziasszonyként, lehetőleg sok ötlettel, és kevesebb fölösleges ráfordítással – akár pénzről, akár időről van szó. Na meg persze legyen finom, ízletes, változatos. (Az sem baj, ha – a legjobb ismereteim szerint – egészséges...)

Elfogadnék egy ilyen karácsonyfát is, sajnos, csak kimásoltam, nem itt áll az asztalon...