Valaki tanácsolta, hogy próbáljam meg a megszokott petrezselymes újkrumpli helyett a kaprosat. Szinte fel is kiáltottam, hogy hiszen én már ettem is olyat, nem is tudom, miért nem jutott eszembe megcsinálni. Na de most...

Pedig, sokakkal ellentétben én szeretem a kaprot. Nem is értem, hogy mások miért nem, ez, ahogy mondani szokták, egy „megosztó fűszer”. Amikor kicsi voltam, én sem szerettem, a tökfőzeléket is külön kiszedte nekem nagymamám, mielőtt a kaprot belerakta volna. Aztán később, ahogy megnőttem, és kezdett megjönni az eszem (legalábbis ebben), nagyon is megkedveltem, most már nemcsak a tökfőzelékbe teszek, hanem sok másba is.

A tervem szerint éppen rántott padlizsán készült ebédre, a köretet még akkor nem találtam ki. A lehető legjobb ötlet volt a kapros krumpli. Hiszen – ha a hagyományokhoz ragaszkodnánk – a padlizsán is tökféle. És szoktam mellé valamilyen mártogatót, öntetet is csinálni. Akkor lesz a kaporhoz is kaprot!

Tejfölt, majonézt, mustárt, kis citromlevet kevertem össze kaporral, foksnidlinggel és sóval, borssal. Ennyi az öntet.

A padlizsánt meghámoztam, hosszában jó ujjnyi szeletekre vágtam. A teljesen hagyományos panírozáshoz a lisztbe és a tojásba is kevertem sót, a lisztbe még kevés borsot, a tojásba pedig fokhagyma-granulátumot is. A prézlit semmivel nem turbóztam, csak átszitáltam, mert kitapasztaltam, hogy az egészen finom morzsától nem fájdul meg a gyomrom. Bepaníroztam, olajban kisütöttem a padlizsán-szeleteket.

Az újkrumplit lekapirgáltam, tudom, anélkül is lehet, de én még mindig így szeretem, amikor igazi új a krumpli. Serpenyőben, libazsíron átforgattam, majd lefedtem. Időnként megforgatva, kizárólag a saját gőzében puhítottam meg. Ezután levettem a fedőt, és rázogatva, amennyire sikerült, minden oldalán megpirítottam a krumplikat. Ekkor dobtam rá az aprított kaprot, azzal még addig kevergettem óvatosan, amíg körbe-körbe rátapadt.

Csodás ízkavalkád sikerült a sok kaporral, mégsem csak annak az ízét éreztük, együtt volt minden finom, harmonikus.

Bizonyára jó sokat elmélkedtem már a gomba sokoldalúságáról és talán a hasznáról is. Ezért ezt most nem teszem, elég annyi, hogy nagyon szeretem, így nálunk elég gyakran kerül az asztalra, és igyekszem változatosan, különböző módokon elkészíteni. Gyerekkoromban leginkább gombaleves formájában találkoztam vele, később jött divatba a „rántott gombafejek”, ami ma is a vendéglők egyik kedvenc hústalan étele; ezt tudják kínálni a húst nem fogyasztóknak.

Én többnyire előzetes terv nélkül veszem meg, amikor szép, friss – elsősorban kisméretű barna csiperkét – a gomba, sokszor még akciós is a boltban. És akkor valamit majd csak kitalálok belőle.

Most éppen volt készen egy adag fasírt, amiből természetesen szándékosan dupla adagot csináltam, és előzőleg zöldbabfőzelékhez ettük. Így a gombát köretnek kellett elkészíteni. Esetleg valami főzelékszerűnek, mert a fasírt azzal a legjobb (no meg hagymás krumplival, meg sok minden mással is, nem utolsósorban hidegen, zsíros kenyérrel).

A gombát tehát kisebb darabokra vágtam, nem túl sok libazsíron kevergetve sütni/főzni kezdtem. Bár ekkor még sót nem tettem hozzá, de így is levet enged, ezért addig kevergettem, míg valóban már nem főtt, hanem sült, pirult. Ezután hozzákevertem részletekben annyi tejfölt, amennyi elég jól be tudott sűrűsödni. Ez fél kiló gombához kb. egy pohár tejföl. Közben beletettem egy-egy adag (aprítva egy-egy evőkanálnyi) petrezselymet és snidlinget, most már meg is sóztam. Forrón tálaltam a sütőben átmelegített fasírthoz, ami egészen hagyományosan, pulykahúsból készült, ahogy én szeretem, hagymával, fokhagymával és persze a többi fűszerrel is rendesen megízesítve, jól megsütve. (De így is lehet: ... és sütőben sült fasírt )

Ez is a jól bevált, elég könnyen elkészíthető ételek közé tartozik, talán a zöldségek – mikor, mit választok, kínálat és hangulat kérdése – megtisztítása, darabolása a legmacerásabb része.

Most cékla, sárgarépa és fehér vajretek volt. Ezeket gerezdekre vágtam, tepsibe, olajjal megspriccelt sütőpapírra sorakoztattam, fölülről is megolajoztam, majd 180°-ra a sütőbe tettem.

Amíg sült a zöldség, a csirkemellet a már jól bevált „piccata” módján sóval, fehérborssal fűszerezett lisztbe (rétesliszt és kukoricaliszt keverékébe) forgattam, kevés zsiradékon mindkét oldalukat megsütöttem. (Úgy emlékszem, valamikor hasonlóan készült a vendéglőkben a „natúr szelet”-nek nevezett hús is, leggyakrabban borjúból.) Nem tettem sok darabot egyszerre a serpenyőbe, hogy tényleg piruljanak, süljenek, ne engedjenek levet. Ez azért is fontos, hogy sült legyen, nem főtt, és így nem is lesz száraz. A megsült, kiszedett darabokat igyekeztem melegen tartani.

Aztán a serpenyőben maradt sült lisztmaradékba beleöntöttem a kis üvegnyi (sós, kicsit ecetes levétől lecsöpögtetett) konzerv zöldborsot. Kevergetés közben a kanál hátával megnyomogattam, így egy része szétment, így jobban kijön az íze, de azt sem akartam, hogy túl erős legyen, tehát nem az összeset törtem meg. Amikor már eléggé éreztem a kellemesen csípős illatát, apránként, hogy csomós ne legyen, kevés tejszínnel felengedtem.

A sütőben lévő zöldségféléket tűvel megszúrtam, hogy elég puhák-e. Amikor a cékla jó, akkor már biztosan a többi is. Én úgy szeretem, ha kicsit meg is pirul-barnul, tehát addig hagytam ott. A végén egy-két percre betettem még a húsokat is a sütőbe, hogy jól visszamelegedjenek. Nagyjából minden egyszerre készült el, lehetett is tálalni.

Végre tudok valamennyire két kézzel írni az ínszakadás és a rendbe hozását célzó vállműtét után. Főzni sem nagyon lehet egy kézzel, még akkor sem, ha az az egy a jobb, bár kis segítséggel kitartóan próbálkoztam. Rá is jöttem, mennyire jól használjuk a magyar nyelvben, hogy bizony a két kéz az „egy”, és az egy kéz csak „fél”. Most eszerint kb. háromnegyed kezem működik, vagy másfél, ahogy tetszik – az egyik rendesen, a másik félig-meddig. (És már tudok késsel-villával is enni.) ;)

Így történt, hogy az amúgy is kedvencem; egyszerű és gyors főzést a lehetőség szerint még egyszerűbbé kellett tenni. Egész jól ment.

Mégis, az első, amit emlékeztetőként leírok, nem egy ebédre való étel, hanem egy finom (szerintem) és egészséges kiegészítő. Tulajdonképpen egész télen ettük-ittuk a gyömbért teával. Lereszeltük (nem én), aztán kicsike üvegbe téve a hűtőben tároltuk, majd kiskanállal teába téve, citrommal és mézzel ízesítettük, megittuk. Aki reszelt már gyömbért, tudja, hogy nem nagyon egyszerű feladat (olyasmi, mint a torma), túlságosan rostos. Főleg, ha még a reszelőnk sem tökéletes. És a rostok a teában is úszkálnak...

Mivel mostanában már elterjedt a gyömbér árusítása, gyakran még akciós is, nem tudok ellenállni a vásárlásnak, mert nagyon szeretem. Ételbe is, de csemegének is. Csináltam már kandírozott gyömbért is, csak a rengeteg cukor tart vissza attól, hogy gyakrabban eszegessek ilyet.

Gondoltam, hogy ha valamilyen módon összerakom a teába valókat, akkor kényelmesebben használható dolgot kapok. Rá is kerestem, rengeteg leírást találtam hozzá, főleg immunerősítőként javasolják. Van, aki fokhagymát is tesz bele. Nem kétlem, hogy úgy roppant egészséges, de azt gondolom, nem annyira finom. Én szeretem a fokhagymát, elég sokat használok, de azt szoktam mondani, hogy mindenbe teszek, kivéve a csokitortát. Hát ez a citromos, mézes gyömbér nekem szintén a csokitorta kategória. Nemcsak az egészség és immunerősítés céljából készítettem, hanem mert csemegeként is szeretem. Nem túl forró teába, de akár hideg vízbe keverve ís jó. Szóda- (ásvány-) vízzel finom gyömbéres limonádé.

Azt külön figyeltem, hogy mit javasolnak a reszelés helyett. Az, hogy csak darabolva rakjuk össze, aztán a mézet fogyasszuk el róla, nekem nem tetszett. Jó néhány videót is megnéztem, végül összeállt a módszer és a receptem is. Aprítani – reszelés – helyett lehet aprítógéppel, poharas turmixgéppel vagy botmixerrel is. Én a turmixgépet választottam, mivel az aprítóm elég gyenge, ez pedig a kis robotgépem tartozéka, de még soha nem használtam.

A történethez tartozik még, hogy valamikor vettünk pár darab gyömbért, aztán valahogy nem jutottunk hozzá a feldolgozáshoz. Időközben volt a receptkeresgélés, tehát vettem kezeletlen héjú citromot is. Eltelt további néhány nap, nem kevés. És egy következő vásárláskor megláttam újra az akciós gyömbért, amin látszott, hogy szép, friss, hibátlan. Gondoltam, az előző adag a hűtőben már biztosan megromlott, tehát vettem megint, kb. fél kilót. Na, most már semmi akadálya, hogy végre elkészítsük.

Aztán a régebbi gyömbért elővéve, meghámozgatva kiderült, hogy nem is romlott, csupán egy-két hibás pöttyöt kellett kivágni. De akkor meg az összeshez kevés a citrom. Hát vettünk még... így meg persze kicsit sok lett – láttuk a hámozás, mérés után. (Ki emlékszik a Két emelet boldogság c. film gombócos jelenetére?)

Úgy döntöttem, hogy mivel a második adagnak nem is volt olyan nagyon szép a héja, meg én szeretem a savanykás ízeket, ezért nem baj, ha kicsit több a citrom, de ezek meghámozva kerülnek bele. A méz nálam vegyes virágméz.

A recept pedig nagyon egyszerű:

kell hozzá kb. egyenlő mennyiségű, például

40 dkg gyömbér és 40 dkg citrom, valamint

20 dkg méz.

A citromot héjastul kis darabokra vágjuk, a gyömbért meghámozva szintén daraboljuk. Én figyeltem, hogy a rostok irányához képest keresztben vágjam, így nem lesznek benne a hosszú szálak.

Ezeket összekevertem és a turmixgép edényébe pakoltam, több részletben, a mennyiség miatt. Addig kevertettem,míg egyeműnek látszó massza lett.

Ezután egy tálban az egészet összekevertem, a hozzáöntött mézzel együtt. A mézet úgy adagoltam, hogy előbb inkább kevesebbet, aztán megkóstoltam, és addig tettem bele még, amíg az én ízlésemnek megfelelően savanykás-édes lett.

Utána befőttes üvegekbe raktam, a tető alá fóliával is befedtem, hogy a citrom ne marja ki. Hűtőbe pakoltam, elvileg kell neki pár nap, hogy kellően összeérjen, de én nem bírtam ki, már megkóstoltam, hideg szódavízzel, limonádéként.

Nagyon boldog, kellemes, vidám, sikeres, egészséges évet kívánok
minden kedves olvasómnak!

Első kísérletem volt ezzel a sütibetű-készlettel, lehet, nem nagyon szép, épp egészen kicsit olvasható,
de teljes szívvel kívánom a

BOLDOG ÚJ ÉVET!