Valamelyik nap volt egy kis maradék egy előző ebédből, de kevésnek találtam, gondoltam, valami nagyon gyors és nem túl tömény leves kellene hozzá – nem olyan, mint amit általában csinálok –, amiből tudok éppen csak két tányérnyit főzni. Így jutott eszembe a rántós leves. Még a lányom nevezte el így, mesélte, hogy ilyet kaptak ebédre az óvodában (de lehet, hogy még a bölcsiben). Hát azóta nálunk ez a neve, gondolom, más családoknál is van hasonló. Próbáltam, emlékezni, hogy mikor főztem utoljára, hát legalább 15 éve, hogy nem, pedig semmi bajom vele...

Ha jól belegondolok, talán ez az egyik legmagyarosabb leves (a gulyás vagy leves vagy nem, de egészen más kategória), hiszen a magyaros konyha egyik legfőbb jellemzője a rántás.

Kezdésnek, hogy mégis legyen valami érdekes benne, kisütöttem egy kisebb darab apróra vágott füstölt szalonna zsírját, a sült szalonnadarabokat kihalásztam, félretettem. A zsíron kissé barnásra pirítottam egy csapott evőkanál lisztet. Mivel nem szeretem a köménymagot elrágni, csak egy kis őrölttel szórtam meg, még a pirítás közben. Utána belekevertem egy kiskanál pirospaprikát, vízzel felengedtem, megsóztam. Beletettem egy kis fej hagymát. Lassú tűzön addig forraltam, míg a hagyma megpuhult, de azt kidobtam belőle.

Egy tojást tálkában felvertem, hozzákevertem egy kis forró levest, aztán együtt beleengedtem a levesbe. Még egyszer felforraltam, és kész.

A sima rántott levest leginkább pirított zsemlekockákkal szokták enni, a tojásosat pedig savanyún. Nekem a savanyú tojásleves a menzákon az egyik rémem volt, nagyon nem szeretem.

Nálam ez a tojásos, de nem savanyított változat a nyerő. A tányéron pedig még rászórtam a kisütött szalonnakockákat is.