àlabeck

Időről időre rám jön, hogy most már aztán valóban itt az ideje némi súlycsökkentésnek. Például amikor előveszem a nyári holmikat, és kiderül, hogy „kinőttem” a legtöbbet. De nem megy ez nekem olyan könnyen. Először is, mint köztudott, bizonyos korban már sokkal nehezebben megy le a fölösleg, mint fiatalon. Másodszor, valahogy nem vagyok képes előírt, pontos rezsimet tartani, tehát előre megadott étrendet követni. A napi váltásban más és más tápanyagot tartalmazó (például az igen népszerű és közismert) diétát különösen nem. Marad tehát a kalóriacsökkentés mint az én ízlésemnek legjobban megfelelő étrendi megszorítás. Ezen belül legkönnyebben a szénhidrátot tudom csökkenteni, így felel meg legjobban az én evési szokásaimnak. És ez fontos, úgy érzem, nem lehet tőlem azt kívánni, hogy olyanokból állítsam össze az ételeket, amit nem szeretek, illetve hiányérzetem van utána. És még egy nagy előnye van számomra ennek a módszernek: ha egyik nap „vétkezem”, a következő nap le lehet spórolni.

Senkit nem akarnék rá-, illetve lebeszélni bármilyen módszerre/-ről, éppen az a lényeg, hogy ha már valaki rászánta magát ilyesmire, válassza ki a számára leginkább megfelelő módszert, abban pedig bőséges a választék.

Tulajdonképpen mindezt csak azért írom le, mert olvastam egy jótanácsot; ha valaki elhatározza, hogy diétázni fog, jót tesz, ha ezt megosztja másokkal, ez erőt, kitartást ad a végrehajtáshoz. Már csak azért is, mert ha netán rákérdeznek az eredményességre, nem szeretnénk szégyenben maradni, ha egy-két nap után feladnánk.

Aztán hogy lesz-e bármi eredmény, majd meglátjuk. Az biztos, hogy nem lesz túl gyors, de az nem is jó.

Ilyenkor előveszem mindenkori kedvenceimet, a hús és zöldség összeállításokat. Igyekszem ezt változatosan előadni, most egy citromos sült csirkecomb és egy zöldfűszeres csirkemell van a képeken (van még néhány hasonló félretéve).

Ha már leves, akkor ilyet, illetve ilyen jellegűt főzök a leggyakrabban. Annak ellenére, hogy mindig hasonló, mégis mindig más, attól függően, hogy milyen zöldségből készül. A nálunk használatos elnevezéséről már elmélkedtem, egyet kifelejtettem, ismerek olyat, aki az ilyesmit kertlevesnek hívja. De ez a név csak akkor jogos, ha valakinek valóban elég sokféle zöldsége van a kertben, tehát kimegy, összeszed ezt-azt, majd főz belőle egy jó kis vegyes levest. Ennél jobb nincs is, de hát mi marad annak, akinek nincs kertje? Ilyenkor inkább a piac vagy ha arra éppen nincs mód, idő, akkor a zöldséges.

Most, hogy ott voltak a csirkecsontok, zöldborsólevest terveztem belőle. Az első zöldségesnél nem volt borsó. Nagyon szép csomag zöldség; sárga- és fehérrépa volt, vettem még mellé egy karalábét is, amikor ilyen szép friss, abból is jó a leves. De tovább kellett vásárolni, mert az első helyen újkrumpli sem volt, a másodiknál volt egy kevés borsó is, így az sem maradt ki.

Ilyen friss, gyenge zöldségből nem úgy főzöm, mint a fagyasztottból, hanem a répákat, karalábét kockára vágtam, kevés olajon átpirítottam, hozzátettem a borsót, mindegyik nagyon hamar már puhulni is kezdett. Közben a csirkehátat, csontokat elkezdtem főzni, szokás szerint amikor felforrt, az első levét leöntöttem, új, tiszta, sós vízben puhára főztem. A zöldséget megszórtam egy kanál liszttel, kiskanál pirospaprikával, aztán a csontlével felengedtem, a csontokat is beletettem. (Mi szeretjük lerágcsálni.)

Egy tojásból, grízzel és liszttel vegyesen, petrezselymet és egy kis lestyánt belekeverve nokedlitésztát kevertem, kiskanállal beleszaggattam a levesbe. Végül az egészet megszórtam elég sok petrezselyemmel, kevesebb lestyánnal (az bőven terem a kiskertben).

Elgondolkoztam, hogy használom – én is, más is – ezt a szót, hogy gezemice, de vajon honnan ered? Én úgy tudom, hogy vegyes zöldséget jelent, csalamádét is hallottam már így nevezni. Talán a német Gemüse szóból? Ki tudja pontosabban, hogy így van-e?

Meggyőződésem, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Mármint a rántott csirke iránti vonzalmammal. Nagyon fontosnak tartom a változatosságot, de ezt nem tudom megunni, persze azért nem is csinálom olyan gyakran, hogy ne essen jól minden alkalommal.

Most is a morzsa nélküli változat volt soron, talán úgy még jobban is szeretem, és azt képzelem, hogy egy picit kevésbé hizlalós, hiszen a prézli több zsírt (olajat) szív magába.

Mivel egész csirkém volt, szétdaraboltam, a combokat (kettévágva) és a mellet kicsontoztam; abból is négy szelet lett. A hátát és a csontokat levesbe szántam, a többiből lett a rántott, vagyis csak lisztbe és tojásba bundázva. Most a tojás minden további ízesítés nélkül.

Nem maradhatott el a petrezselymes újkrumpli sem. Most is vadásztam az apró krumplikra, a zöldségesnél kétféle volt, én a picikből is kiválogattam a legkisebbeket. Tudom, sokan nem kapirgálják le a héját, én igen, úgy szeretem. És ahogy mindig, nem főztem, csak pároltam, még így is percek alatt szinte túlpuhult.

Hozzá még egy vegyes joghurtos saláta ... kell ennél jobb ebéd?

Gyorsan elkészülő, hétköznapra (is) alkalmas ebéd. A tészta most maccheroni volt, vagyis rövid csőtészta, de szerintem bármilyen jó hozzá. Kell még tonhalkonzerv, paradicsom (friss vagy konzerv), hagyma, fokhagyma. Most három személyre főztem.

Egy fej hagymát felkockáztam, és a halkonzervről leöntött olajon megpároltam. Beletettem három gerezd felaprított fokhagymát, aztán 30 dkg felvagdalt paradicsomot. Én nem hámoztam meg, ehelyett apróra vágtam, és így nem zavar a héja. Sózás helyett egy teáskanálnyi szardellapasztát tettem bele. Addig főztem, amíg nagyjából egynemű, sűrű szósz lett. Ha már paradicsom, tettem bele (friss helyett fagyasztott) oregánót és bazsalikomot. Végül beletettem a két doboz tonhalat, a nagyobb darabokat a fakanállal szétvágtam, de csak annyira, hogy kicsit darabos maradjon, egy része úgyis szétesik, eloszlik a mártásban. Egyet még forraltam rajta.

Közben megfőztem 25 dkg tésztát.

Össze is lehetne keverni a mártást a tésztával, de könnyebben tudtam adagolni úgy, hogy külön a tészta, a tetejére a szósz.

És a bőség kedvéért – meg mert volt itthon – még reszelt sajtot is kínáltam mellé. (Füstölt és nem füstölt vegyesen.)

Ezt a receptet nem én találtam ki. Valakitől kaptam (levélben), náluk az étel a reneszánsz marha névre hallgat.

Idézem az ő leírását:

„a szép nagy, ám relatíve vékony szelet marhahúst bekenem darált vöröshagymával, egyenletesen ráterítgetek nyers baconszeleteket, megszórom mazsolával és jól összegöngyölöm. A füstölt szalonna kiengedett zsírján párolt hagymára teszem, de azért melléhajintok némi fehér- és sárgarépát is. Darált dióval szórom meg (1-2 maroknyi), a fűszerezés pedig csak bors, kakukkfű. Amikor a marhája átpárolódott, a göngyölvényeket kihalászom, levét átpasszírozom, majd a szószba tenyérben megtördelt diót és mazsolát teszek, amik már a tálalásig is pont eléggé megpuhulnak. Burgonyakrokettel szokott menni, de volt már hercegnő burgonyával és burgonyafánkkal is.”

Csak keveset változtattam, a húsra való vöröshagyma mellé fokhagymát is tettem (mert szeretem) az aprítógépbe, azzal kentem be a húst. Az én hússzeleteim nem voltak túl nagyok, éppen csak össze tudtam tekerni, aztán hústűvel megtűztem. Ezeket később, a végső összeforralásnál kihúztam, akkor már nem esik szét a göngyöleg. Füstölt szalonna híján (annyi volt csak itthon, amennyit ráterítettem a hússzeletekre) csak olajon pároltam a hagymát a hús alá. És a fehérrépát is elfelejtettem, így csak sárga került mellé. Azt is a gépben aprítottam, ezután a levét nem passzíroztam, jó sűrű, nem túl darabos lett. És a szószba már csak mazsolát tettem, további diót nem.

A köret pedig egyszerű párolt rizs volt – itthoni népszavazás eredményeként (és lustaságból), de az is nagyon jól illett hozzá, éppen eléggé karakteres volt a hús és szósz íze. A kép távolról sem adja vissza a különleges ízt, amit az édes mazsola, a szintén kicsit édeskés répa, a dió sajátságos íze és a füstölt szalonna együttesen ad a sűrű mártásnak.

Nagyon finom volt, szeretjük az ilyen jellegű ételeket, köszönöm, Nóra!