àlabeck

Amikor a piacon megvettem a karfiolt, egyáltalán nem gondoltam végig, hogy mit főzök belőle. Megtetszett, megvettem, majd csak lesz valami. De oldalast is vettem, és ahhoz valamilyen főzeléket terveztem. Aztán hazamentem, és mondtam, hogy feltehetően karfiolfőzelék lesz, mert azonkívül csak padlizsánt vettem, de azt tudtam, hogy abból mi lesz. Én ezt először viccnek szántam, és még mindig végleges elgondolás nélkül, csak megfőztem a karfiolt sós vízben, ahogy szoktam, nem túl puhára. És végül is miért ne lenne főzelék? Mikor picik voltak még a gyerekeim, akkor főztem ilyet, már arra sem emlékszem, hogyan, azóta nem.

Hát most így: egy evőkanál lisztet összekevertem egy kis vízzel és egy pohár tejföllel, megsóztam, és elég bőségesen tettem bele fokhagymaport. Összefőztem, aztán belekevertem a kisebb darabokra vágott karfiolt. (Persze ha előre tervezek, félretettem volna a főzőlevét, és azzal hígítom.) Addig főztem csak, hogy a liszt ne legyen nyers, még kevés vizet tettem hozzá, bőven szórtam bele petrezselymet. Olyan kellemes, könnyű főzelék lett, hogy biztosan fogok még ilyet főzni.

Az oldalast csirkezsírban sütöttem, fokhagymával, hagymával, paprikával és paradicsommal ízesítve.

Van a kertben egy pár mogyoróbokrunk, elég régiek, és sokáig nem volt rajtuk szinte semmi termés – említettem már, hogy nem igazán értünk a kertészkedéshez. Most végre lett egy kevés, bár egy része hibás. Biztosan nem fogok sütni ebből semmit, mert ahhoz kevés, inkább csak úgy elcsipegetnénk.

Jó lenne valami eljárás, amivel a belső barna héját könnyen el lehet távolítani, valami hasonlóra gondolok, mint ahogy forrázással a manduláról szoktuk. A mogyorót én meg szoktam pirítani, és akkor részben leválik az addigra megfeketedett barna héj, részben meg egyenként ledörzsölöm, ez eléggé macerás és kormos eljárás.

Gondolom, talán van jobb módszer is erre, csak én nem ismerem. Kérem, ha valaki tudja, ossza meg velem!

Nem tudom, mi az eredete ennek az ételnek, de szerintem már nyugodtan sorolhatjuk a magyar konyha remekei közé, hiszen az a jellemzője, hogy milyen sokféleképpen készítik, erre utal. A különböző elnevezések, a guba, a gubó, illetve a bobajka (utóbbiról valahol azt olvastam, hogy ruszin), nyilván tájjelegűek.

Nálunk, gyerekkoromban, nem volt ilyen, nem ismertem. Először középiskolás koromban találkoztam vele, egy osztálytársamnál, ahol „nemes egyszerűséggel” tejbekifli volt a neve, és dióval megszórva ették-ettük.

Később hallottam, már nem emlékszem, hol, hogy ez guba, és mákkal szokás megszórni. Ez nekem nagyon tetszett, mert már akkor is szerettem a mákot. Aztán egyszer csak elkezdtek árulni a boltban ún. gubarudat. Avval is kipróbáltam, megállapítottam, hogy nekem kiflivel jobban ízlik.

Egy időben szinte minden karácsonykor volt a rádióban, tévében műsor az ünnepi népszokásokról. Abból tudtam meg, hogy karácsony este mákos gubát szokás enni, valamint azt is, hogy eredetileg kalácstésztából készül.

Én persze maradtam továbbra is a kiflinél, nem mindegy, hogy percek vagy órák alatt készül el, amikor az is jó, nagyon is.

Egyszer egy idősebb rokonom mondta, hogy neki gyerekkori nosztalgiája a kiflikoch (felfújt), amit azóta sem evett, hát megcsináltam, annak az alapja is a tejben megáztatott kifli. (Ezt is beterveztem közeli elkészítésre.) Arról jutott csak eszembe, hogy a sima gubát is tepsiben lesütöm, már mákkal együtt. Viszont úgy, ropogósan meg az én párom nem nagyon szereti, így maradt csak az összemelegítés.

Hát nem nagyszerű, hogy egy ilyen nagyon egyszerű dolgot hányféleképpen lehet variálni?

És még a cukor, a méz, nádcukor, olajban pirítás vagy nem, mennyire legyen száraz a kifli – meg is lehet a kiflikarikákat szárazan pirítani – mind-mind számtalan változatot eredményez.

Legyen az összegzés az, hogy sokan szeretjük a mákos gubát, sokféleképpen, még az is lehet, hogy egyszer így, máskor úgy, jó étvágyat hozzá, egészségünkre!

Biztosan nem olyan érdekes és különleges, mint a házilag gyúrt és kelesztett tésztából való, viszont sokkal egyszerűbb, gyorsabb. És ez is jó.

A kiflit kb. egy centis karikákra vágtam, tálba halmoztam. Én kiflinként egy deci tejet számítok – most 4 kifliből, 4 dl tejből csináltam –, azt felforraltam, a végén belekevertem egy jó evőkanál mézet. Úgy, forrón ráöntöttem a kiflire, részletekben, hogy mindenhol érje. (Ízlés dolga ez is, én úgy szeretem, ha jól megázik a kifli, az sem baj, ha kicsit „pacsmagos”. Ha valaki nem úgy, tegyen kevesebb tejet.) Pár percig még hagyom lefedve a tálat, amíg az összes tejet beszívja, aztán máris megy az asztalra.

Porcukorral összekevert darált mákkal ki-ki ízlése szerint szórja meg. Én jó sok mákkal szeretem, a párom még további cukrot szór rá, mert én a saját ízlésem szerint keverek csak a mákhoz – hiszen hozzátenni lehet pótlólag, kivenni nem. Amikor a gyerekeim is itthon vannak, cukros darált diót is teszek az asztalra, ugyanis a lányom nem szereti a mákot. A fiam viszont olyankor mindkettőből szór rá.

Szokták még a sütőben összemelegíteni a mákkal együtt, akkor lehet a cukor helyett is mézet tenni rá.

Ez alkalommal még a szokásosnál is egyszerűbb ebédet készítettem. Ilyenkor szoktam úgy érezni, hogy ezt igazán leírni sem érdemes. De ha arra gondolok, hogy ez egy napló és emlékeztető is, akkor miért ne? Hiszen valóban ez volt egyik nap az ebéd.

Nem túl nagy, de szép, friss csiperkegombákat alaposan megmostam, a lábaikat kivettem, azt majd máskor használom fel. A fejeket egy vékonyan kiolajozott sütőtálra fektettem, először a lemezeikkel felfelé. Mindegyikre tettem egy kicsi és vékony darab szalonnát. Sütőben, 200 fokon addig sütöttem így, amíg kissé már összementek. Akkor megfordítottam, a szalonnadarabokat áttettem a tetejére, addig sütöttem tovább, míg a gomba és a szalonna is megpirult.

Rizst főztem mellé, aminek a főzővízébe egy kis zöldséges ételízesítőt tettem. Mivel mégis csak terem és pirosodik még a kertben a paradicsom, egy kis saláta is volt, amiben a feldarabolt paradicsomhoz csak snidlinget – kétfélét, fok- és simát – kevertem pár kanál tejföllel.