àlabeck

Azzal kezdődött az egész, hogy bevásároltunk egy semmi különös rizst, „A” jelzéssel, amilyen eddig, sok éve bevált a főtt, illetve párolt rizs készítéséhez. Már a kibontásnál, de még inkább a mosásnál kezdett gyanús lenni – én úgy szoktam főzni, hogy először addig mosom a rizst, amíg a víz tiszta, tehát már nem lisztes lesz –, ugyanis akárhány vízben mostam, csak nem akart tisztább lenni. Egy idő után föladtam, megfőztem, méghozzá jó sokat, mert úgy döntöttem, hogy ezzel még egyszer nem szeretnék szórakozni, lesz, ami lesz. Hát persze, hogy ragacsos lett. Nagyon.

Az ízével egyébként nem volt semmi baj, tehát úgy frissen ettünk belőle a szőlős csirkemellhez, a többit eltettem a hűtőbe. Az én takarékos lelkem nem visz rá, hogy tulajdonképpen ehető ételt kidobjak.

Aztán jött az ötlet, hogy az elfekvő húskonzervvel (már említettem, hogy ki tudja, miért, vettem néhány húskonzervet, amiről előre is sejthettem, hogy nem egy remekmű) együtt legyen belőle valami.

Villával összetörtem a „húst”, kis adagonként kevertem hozzá a rizst, amit szintén villával nyomkodtam szét, kb. két csészényi lehetett. Belekevertem 2 egész tojást, egy kis fokhagymaport és petrezselymet. (Bors és só bőven volt a konzervben.) Jól összedolgoztam, és kanállal kiszaggatva, nagyon kevés olajon, bevonatos serpenyőben megsütöttem. Káposztasalátával egészen ehető volt a valami, amit sikerült összehozni.

Sokszor méltatlanul alábecsülik ezt a salátát, pedig az köztudott, hogy a káposzta nagyon egészséges, rengeteg vitamint tartalmaz, nemcsak C, hanem B-vitaminokat, valamint egyéb hasznos tápanyagokat is. És nem utolsósorban jó is.

Mivel a káposzta enyhe csípős ízét általában csökkenteni akarjuk, ezért leggyakrabban lesózzák, majd kicsavarják, úgy keverik hozzá a salátalevet. Én azonban nem vagyok híve a kicsavarásnak, úgy gondolom, azzal elveszítjük az értékes tápanyagok egy részét, ezért nagyon megörültem, amikor valahol olvastam ezt a módszert.

Természetesen először a káposztát vékony csíkokra vágjuk vagy gyaluljuk – szerencsére most már egyre több helyen lehet kapni gyalultan is. Sóval vizet forralunk, ezzel leforrázzuk a káposztát, ebben hagyjuk kihűlni. Nekem az az arány alakult ki, hogy fél kiló káposztához fél liter víz egy teáskanál sóval.

Közben egy fej hagymát szálasra vágtam, enyhén megsóztam, állni hagytam. Egy szép darab sárgarépát a reszelő nagyobb lyukán lereszeltem. (Gyakran almát is teszek bele, de most nem gondoltam végig előre, és az nem volt itthon.)

Mikor legalább langyosra hűlt a káposzta a sós lében, ecetet, cukrot (édesítőt), őrölt köményt és szárított borsikát kevertem hozzá. Hozzáadtam a hagymát és a répát is. Többször jól átforgattam, hogy a lé mindenhol átjárja.

Felhasználásig befőttes üvegben, a hűtőben tárolom.

Gondolom, sokan ismerik ezt a levest, ha nem is személyesen, ezért alkalmasnak találtam a XX. VKF-re, hogy akit érdekel, egy kicsit részletesebben is megismerje.

Nemcsak az orosz, hanem a legtöbb szláv konyhában nemzeti ételnek számít, és mint ilyen, rengeteg változata van, gondoljunk csak nálunk a lecsóra vagy a töltött káposztára. Ahogy körbenézegettem, láttam, hogy az egyik orosz főzős oldalon 117 változat szerepel.

És itt találtam egy képet, ami azt mutatja, hogy még az űrhajósoknak is gondoskodtak arról, hogy megkapják a betevő borscsukat.

Én most – húskedvelő létemre – egy húsmentes változatot készítettem, ez is nagyon finom és különleges.

20 dkg gombát darabokra vágva enyhén sós vízben, 3 babérlevéllel együtt megfőztem. Jobb lett volna erdei gomba, de mivel az nem volt, a levébe belefőztem két evőkanál szárított gombaport is. Leszűrtem, külön edényben felfogtam a levét.

Közben vékony csíkokra gyalultam 4 kisebb darab (~40 dkg) céklát (én a hosszúkás fajtát választottam), egy sárga- és egy fehérrépát ugyanakkorára, felaprítottam egy kis fej hagymát, és legyalultam egy kisebb fej káposzta negyedét.

Olajon elkezdtem kevergetni a céklát (lehet zsíron vagy vajon is, úgy még igazibb), hozzáadtam két evőkanál paradicsompürét, egy evőkanál almaecetet, és apránként a gomba főzőlevével fölengedve félpuhára pároltam.

Másik edényben pirítottam a hagymát és a répákat. Megszórtam egy teáskanál liszttel, kevés lével elkevertem.

A gomba főzőlevét újra felforraltam, beletettem a káposztát és 12 db megmosott aszalt szilvát. (Itt lehet bele krumplit is tenni, de én ezt kihagytam, úgy gondoltam, elég sűrű lesz anélkül is.) Amikor visszaforrt, következett a cékla és a répa, feketebors, és kóstolás után még egy kis só, aztán addig főztem, amíg minden megpuhult.

A tányéron a tetejére egy jó kanál tejfölt tettem, arra frissen aprított zöldeket; petrezselymet és snidlinget szórtam.

Utóirat: aki húsos változatot szeretne, egy tökéletes leírás található „Főz és fecseg”-nél.

Mivel még mindig jócskán van a szőlőből, és aggódom, hogy megromlik, mielőtt meg tudnánk enni, gondoltam, hogy valamilyen ételhez is felhasználom. Nem találtam ki előre pontosan, hogy is készítem, csak annyit, hogy csirkemellel.

Hat szelet csirkemellet megsóztam, kevés olajon gyorsan mindkét oldalukon megpirítottam. Két fürt szőlőt megmostam, leszemeztem, ez úgy két maréknyi szőlőszem volt. A felét másik serpenyőben addig pirítottam, amíg egy kis színt kapott, és a szemek repedezni kezdtek, akkor hozzátettem a húshoz, valamint a maradék szőlőt is. Egy kicsit együtt rotyogtattam, most már a kifolyt szőlőlében. (Közben néhány magot kipiszkáltam, de úgy döntöttünk, hogy minket nem nagyon zavar, ha marad is benne.) Egy-egy mokkáskanálnyi fehér borssal, gyömbérrel és fahéjjal megszórtam, ráöntöttem közel 2 dl tejszínt.

Ekkor úgy éreztem, hogy egy kevés sűrítés nem ártana, de semmiképpen nem akartam liszttel, ezért egy kis fej hagymát apróra vágtam, megpároltam, egy kis tejszínnel még főztem, aztán ezt kevertem sűrítésként a húshoz. A végén még megszórtam felaprított citromfűlevéllel, amivel már csak egyet forraltam.

Főtt rizs volt mellé, ami meglehetősen ragacsos lett, erről még majd mesélek a későbbiekben.

Nem túl gyakran eszünk sertéshúst, de van olyan eset, amikor kifejezetten az tetszik meg a boltban. Most például a piacon, amikor igazából egyáltalán nem akartam húst venni, de megláttam a malachúsokat, közte ezt a kis darab (kb. 70 dkg volt) tarját. Egy csöppet sem volt zsíros, de volt rajta egy kevés bőr. Azt pedig néha szeretem, ha elég puhára és lehetőleg ropogósra sül.

Úgy döntöttem, nem egyben sütöm, hanem úgy egy centi vastag szeletekre vágva. Két teáskanál mustárt összekevertem ugyanannyi grillfűszerrel – olyan, ami darabos paprikakockákat, hagymát is tartalmaz – és még fokhagymával, majoránnával, kevés olajjal. Ebbe beleforgattam a hússzeleteket, egy órára a hűtőbe tettem.

Közben krumplit hámoztam, felvágtam, és serpenyőben, kevés olajon pirítottam meg.

A húst a mustáros páccal együtt először hirtelen, erős lángon sütöttem, aztán mérsékelve a lángot, icipici vizet hozzátéve megpuhítottam. A végén újra pirítás következett.