àlabeck

Nagy örömömre megkaptam ezt a szalagot, illetve emléklapot Cukroskatától.

„Igazából nem is jó szó rá a díj – szóljon, akinek eszébe jut rá jobb kifejezés – inkább jelzés a barátságról és a közelségről, ami legkevésbé értendő földrajzilag. Lényege, hevenyészett fordításban:
Ha blogolsz, hiszel a „proximitásban” a térben, időben, és kapcsolatokban való közelségben, és teszel is érte”.
Ezek a blogok különösen varázslatosak.
Íróik célja, hogy barátokat találjanak. Nem az anyagiak vagy a hatalom érdekli őket.
Reméljük, hogy amikor kibomlik a szalag az üzeneten, még több barátság fog születni.
Figyeljünk oda jobban az ilyen blogokra! Add tovább nyolc újabb blogolónak, és mutasd meg ezt a leírást is!

A barátságnak különböző formái lehetnek, például ez a „blogbarátság”, amikor személyesen nem is ismerjük egymást, de az írásokból azért sok mindent tudunk, és biztos, hogy legalább egy dologban hasonló az érdeklődési körünk, így aztán szinte olyan, mintha naponta beszélgetnénk.

Aztán van olyan is, hogy egyszerűen csak szeretünk valakivel együtt lenni. Például így:

Róbert Gida megszólalt:
– Mondd, Micimackó, mit szeretsz te a világon a legjobban csinálni?
– Mit szeretek? – ... arra gondolt, hogy Róbert Gidával együtt lenni is egész jó dolog; ha Malacka velük van, barátságos és kedves dolog az is. Mikor mindezt átgondolta, azt mondta: – Legjobban azt szeretem a világon, ha mi ketten Malackával elindulunk, hogy Téged meglátogassunk. Te meg azt mondod: „Na, nem kellene egy kis Izé?” – És én azt mondom: „Én nem bánom; elkelne egy kis Izé. Hát tenálad, Malacka?” – És különösen, ha ilyenkor szép idő van odaki, minden cseng-bong, és a madarak is énekelnek.

Szívem szerint sok mindenkinek továbbítanám ezt a jelképes szalagot, de választanom kell, tehát akiknek most küldöm:

Főz és fecseg
Gabojsza
Grenadine
Mamma
phzs
Zsuzsi

és mindazoknak, akik ismeretlenül is vették a fáradságot, és kedves levelet írtak nekem, így megmutatva, hogy érdemes volt eddig és érdemes tovább is írnom itt. Nem számít, hogy blogolnak vagy nem, a barátságszalagnak működnie kell.

Persze, hogy nem bírtam ki, engem is utolért az alacsony hőfokon sütési láz. A végső lökést Alchri leírása adta meg, úgy éreztem, hogy itt aztán minden le van írva úgy, hogy a hozzám hasonló laikusok is megérthetik.

Mivel végül is eléggé hirtelen ötlet volt, hogy az előkészített 4 db egész csirkecombot így próbálom megsütni, akadtak hiányosságaim. Például nincs maghőmérőm, sem külön sütőhőmérőm, csak a sütő sajátja, ami valóban nem megbízható. Nem is beszélve arról, hogy nem a csirkecomb az, amit erre a módszerre javasolnak, sőt. De meg akartam próbálni, azt mondtam, legföljebb nem sikerül; így mulat egy magyar háziasszony.

Az elősütést – miután megsóztam, megfűszereztem a húst – eléggé bő, forró zsiradékban csináltam, hiszen az a cél, hogy mindenhol meg legyen pirítva, és csak így tudtam elérni, hogy ez a zegzugokban is sikerüljön.

Aztán áttettem egy lapos sütőtálra, még egy kis fűszert kentem rá, bekapcsoltam a sütőt 80 fokra. Háromnegyed óra múlva megtapogattam a húst is, a tálat is (hőmérő), úgy döntöttem, hogy feljebb veszem a hőfokot 100 fokra. Így sült még egy órát. Közben persze rájöttem, hogy fogalmam sincs, miből fogom megállapítani, hogy elkészült-e. Nem volt más ötletem, a „süteményes” módszer szerint a közepébe beleszúrtam egy kötőtűt. Mivel a kibuggyanó csepp még igen véresnek látszott, további félórát folytattam a sütést, ami után újra kötőtűpróba, akkor már átlátszó csepp látszott. Akkor előírás szerint kivettem, fölcsavartam a hőfokot 220-ra, visszatettem a húst, ekkor a bőre már kb. 15 perc alatt ropogósra pirult.

Összességében elégedett vagyok az eredménnyel, a szokásos sütésnél a csirkecomb annyi folyadékot szokott veszíteni, hogy a mérete szinte a felére csökken. Most pedig nem így történt, és finom, porhanyós is lett.

Nem is volt hozzá más köret, csak egy kis „nyáridéző” sült paprika, 5 db egyszerű fehér paprikából és egy nagyobb pirosból, amiket csíkokra vágtam, egészen kevés olajon pirítottam, amíg már kicsit barnulni kezdtek, akkor megsóztam, és kész.

De lehet a neve zöldség sajtmártásban is. Mindössze annyi tervem volt, hogy maradék húshoz (sokszor van maradék, ami előre megfontolt szándékkal két napra készül) valami zöldség legyen a köret. Tehát elővettem a mélyhűtőből. Egyszerű összeállítás; répa, karfiol, brokkoli; szokás szerint megpároltam. Közben jutott eszembe, hogy van reszelt sajt maradék is, talán csinálok sajtszószt hozzá. De aztán az egészet leegyszerűsítettem: a majdnem megpuhult zöldséget egy kanál liszttel megszórtam, kicsit átpirítottam. Apránként tejjel felengedtem, amikor felforrt, az egészet az edény szélére kotortam, a közepére öntöttem még egy kevés tejet, abba tettem a reszelt sajtot. Miután felolvadt, persze mindent elkevertem. Gondolkozom, minek nevezzem. Talán lehetne Nagyon finomfőzelék.

Köszönöm szépen, hogy Praktikás Maimoni jóvoltából eljutott hozzám is ez a körkérdés.

Szeretek olvasni, ha napközben néha nem jut rá idő, este az ágyban biztosan, anélkül nem is tudok elaludni. És szeretem a könyveket. Vallomás: annak idején, amikor a nyomdász szakmát választottam, szinte semmit nem tudtam róla, csak annyit, hogy a nyomda az, ahol a könyveket csinálják, és úgy gondoltam, hogy az már rossz nem lehet. Persze az is benne volt, hogy ha nem tetszik, legfeljebb váltok. Aztán megtetszett, jól ott ragadtam.

Sok évig nem jártam könyvtárba, olyan messze esett a lakásunktól a legközelebbi is, hogy inkább nem vállaltam. Aztán három éve elköltöztünk, kisebb lakásba, ami azzal is járt, hogy nagyon erősen le kellett csökkenteni a könyveink számát, és megfogadni, hogy nem nagyon vásárolok, hiszen nincs hely hozzá. De legalább itt elég közel van a könyvtár, igaz, elég kicsi, de az mindegy, tehát újra könyvtártag lettem. (Az alábbi listában mégis van két könyv, amit sajátomnak akartam tudni.)

Én olvasásban is mindenevő vagyok, szeretem a változatosságot, ugyanúgy, mint az ételben.

Tehát a lista:

Vavyan Fable: Apád, anyád ide lőjön

Sok könyvét megvettem, még a kezdetekben, szerettem, jókat szórakoztam rajtuk. Ez a egyik sorozatnak már nem tudom, hányadik tagja, talán bennem van a hiba, hogy már annyira nem élveztem, mint régebben, de azért még kellemes, pihentető olvasmány volt.

Joanne Harris: Csokoládé

Azt hiszem, ezt nem kell bemutatni, ellenkezőleg, azért olvastam el, mert már annyian emlegették, örültem, amikor a könyvtárban megtaláltam.

Jane Austen: Értelem és érzelem

Nagyon kedveltem a tévében a Büszkeség és balítélet c. könyvéből készült többrészes filmet, megpróbálkoztam ezzel a művével is. Nehezen rágtam magam végig rajta, sajnálom, nekem unalmas volt.

Bächer Iván: Vándorbab

Na ezt megvettem, már szégyelltem magam, hogy több Bächer-könyv olvasása után éppen ez maradt ki. Azóta már többször is újra elővettem, bele-beleolvastam, ahogy a kellemes ízeket is újra akarja kóstolni az ember.

Anatolij Kuznyecov: Babij Jar

Ez nem éppen vidám könyv, mégis örültem, amikor antikváriumban sikerült megvennem.
Kuznyecov gyerekként élte át a Kijev melletti Babij Jarban 1941-ben történt szörnyű eseményeket, majd felnőttként emlékei és dokumentumok alapján megírta. Később emigrált a Szovjetunióból, akkor ezért betiltották a könyveit.

Nem tudom, kinek adjam tovább a körkérdést, úgy láttam, hogy már szinte mindenkinél járt, de nagyon szívesen olvasok mások könyvélményeiről, és örülök, ha ötleteket meríthetek belőle, tehát aki még nem írta le, kérem, tegye meg.

A vasárnapi ebédünk a gombhoz a kabát módszer szerint alakult ki, ugyanis eszembe jutott, hogy túrógombócot ennék, de mivel az mégsem egy teljes ebéd, kitaláltam elé egy levest (majd az is következik).

A túrógombóc az egyik legegyszerűbb édesség, mégis változatosan lehet megcsinálni. Én már egy ideje zsemlemorzsa helyett pirított dióba forgatom. Nyáron az epres öntettel nagyon szerettük, most, hogy a narancsnak van itt az ideje, gondoltam, azzal sem lehet rossz. Nem is volt.

Négy nagyobb narancsot meghámoztam, kis darabokra vágtam. Annyi vízzel, ami éppen ellepte, főzni kezdtem. Beletettem még egy bő evőkanál cukrot is, csak addig főztem, amíg elkészítettem a habarást hozzá. Két teáskanál vaníliás pudingport (először keményítőt akartam, de aztán úgy döntöttem, hogy az a kis ízesítés nem fog ártani) simára kevertem egy kevés vízzel, majd egy pohár tejföllel. Ezt apránként a narancshoz kevertem, kicsit még forraltam, és kész is. A mártást már előző nap megcsináltam, hogy hidegen kerüljön a friss, meleg gombócok mellé.

Milyen érdekes, tegnap beszéltem a lányommal, megtudtam, hogy náluk is túrógombóc volt vasárnap. Szokás szerint belenéztem a gasztroblogokba, és láttam, hogy még többeknél is most került terítékre, különböző változatokban.