àlabeck

Sétáltam a városban, utamba esett egy edénybolt, amit ritkán hagyok ki, ha éppen az időm megengedi, hogy körülnézzek, hátha valami nélkülözhetetlen kincsre bukkanok. Most a linzerkarika-kiszúró készlet volt, amit megláttam. Tudom, régóta lehet ilyet kapni, az a különbség, hogy eddig mindig csak nagyot láttam, ez pedig kicsi. Persze vettem, de akkor még azt mondtam, hogy ettől még nem kell azonnal sütni, majd, valamikor... Négy napig bírtam ki (ebből kettőt itthon sem voltam), aztán nekiláttam.

Talán már ebből is látszik, hogy szeretem ezt a süteményt. És nem gyakran szoktam csinálni – egyébként másfélét sem. Édesanyám, aki nem rajongott a főzésért, sütésért sem sokkal jobban, általában nem volt türelme hozzá, ilyennek gyakran nekiállt. Pedig nem egyben volt a kiszúró. A közepét gyűszűvel lyukasztotta ki, aztán, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a lyukasat tojással bekente, darabos dióba és cukorba egyenként belefordította. A legigazibb, ha nem kristálycukor van rajta, hanem darabosra tört kockacukor. Gyerekkoromban, még a nagymamámnál az én feladatom volt a cukrot mozsárban megtörni.

Ehhez meg nekem kevés a türelmem. Volt már, hogy így sütöttem én is, elég régen volt. Most találtam egy olyan receptet, amely szerint a tésztájában mandula van. Mivel mandulám nincs, dió pedig bőven, tehát azzal csináltam.

A recept:

30 dkg lisztből, 20 dkg margarinból, 18 dkg cukorból (az eredetiben 25), 25 dkg darált dióból és 2 tojássárgájából tésztát gyúrtam. Kinyújtottam kb. fél cm-re, és a kétféle; középen lyukas, illetve nem lyukas formával kiszaggattam. Figyeltem, hogy azonos számú legyen mindkettőből. Sütőpapíros tepsiben 190 fokon sütöttem meg. Óvatosan, lapáttal szedtem le a tepsiről, mert ilyenkor elég törékeny. Amikor kihűltek, lekvárral megkenve összeraktam egy ilyet, egy olyat. Most a kellemesen savanykás, pikáns cseresznyeszilva-lekvárt használtam, és nem spóroltam vele. Így a linzer már másnapra finom puha, ahogy szeretjük.

Nekem mindig komoly nehézségeim vannak a linzertésztával. Ugyanis mindig meleg a kezem, és mire összegyúrom, a vaj megolvad, a tészta kezelhetetlen. Egyszer láttam a tévében – úgy emlékszem a Jamie műsorában – a tanácsot, hogy egy vödör jeges vízben áztassa a kezét előtte, akinek ilyen gondja van. Ez valahogy nekem nem nagyon tetszik, inkább a tésztát szoktam minden fázisnál egy kis időre a hűtőbe tenni. De így is elég nehéz.

Érdekes, hogy amióta megsütöttem, több blogon is láttam, hogy mostanában mások is linzert csináltak – persze mindegyik kicsit más. Tényleg nem tudom, hogy is van ez, talán létezik a gasztrobloggerek között valamiféle telepátia? (Máskor is előfordul, hogy többen hasonlót főznek-sütnek, és itt nem a szezonális dolgokra gondolok, mert hát az természetes.)

Ezt már kicsit régebben főztem, még akkor, amikor a másik feléből a citromos kínai kelt. Most keresgélés közben megláttam a képet, ami nem nagyon látványos, de mégis megemlítem itt, mert nagyon jó volt. Bár mi az igazi kelkáposzta-főzeléket is szeretjük, ennek a sokkal lágyabb íze talán még azoknak is tetszene, akik azt nem igazán kedvelik.

A kínai kelt (kb. 60 dkg volt, ez két embernek bőséges adag) keresztben vágtam csíkokra, és egyszerre tettem föl az apróra vágott két szem krumplival. Érdemes figyelni, hogy nem túl sok vizet kell hozzátenni, mert a káposzta összeesik, és hamar megfő, tehát a víznek nincs ideje elfőni. Egyébként ugyanúgy, kevés pirospaprikás rántással csináltam, mint a hagyományosat, csak a végén nem tettem bele tejfölt.

Hozzá, illetve rá pedig dinsztelt hús volt, pulykacombból, hagymával, fokhagymával párolva, a végén csak kevés sűrű szafttal.

Tegnap régi jó szokásunk szerint kisebb kirándulásra mentünk barátainkkal. Erre az alkalomra persze kell valami harapnivalót vinni magunkkal. Mivel tavaly ilyenkor jól bevált a pirozski (kicsi pirog) szendvicsként való alkalmazása, most is azt készítettem, csak másféle töltelékkel.

25 dkg füstölt főtt tarját apróra vágtam. Négy keményre főtt tojást gépben fölaprítottam (olyan lett, mintha reszelve lenne). Egy csokor újhagymát is felvagdaltam. Ezt mind összekevertem, kicsit sóztam, borsoztam, és annyi tejfölt kevertem hozzá, hogy „pacsmagos” legyen. Kóstolás után úgy éreztem, hogy még valami hiányzik, ezért pár kanál ecetes reszelt tormát kevertem bele. Mint később kiderült, nyugodtan lehetett volna több is.

A joghurttal kevert tészta valahogy nehezen akart összeállni, végül több liszt kellett hozzá, mint előző alkalommal. Gondolom, a joghurtban lehetett a különbség.

Amikor mégis csak sikerült, a tenyérnyire nyújtott lepénykéket megtöltöttem, 180 fokos sütőben kb. 40 perc alatt megsütöttem. Frissen a legjobb, de másnap a kirándulásra is jó volt, és kényelmesen, könnyen fogyasztható akár menet közben is.

Még mára is maradt belőle reggelire. mikróban kicsit megmelegítve, felfrissítve ettük.

Megjegyzés: húsvét ugyan már elmúlt, de lesz majd másik. Ezt nagyon jól lehet alkalmazni húsvéti maradék hasznosítására, de nincs sehol előírva, hogy sonkát és tojást csak húsvétkor szabad enni.

Megfőztem az idei első karalábét, mivel szeretjük, biztos lesz még máskor is. De ez még önmagában nem lenne érdekes, hiszen volt már igazi, rendes töltött karalábé, meg volt olyan is, ami nem töltött, csak húsgombócos. Ez utóbbi akkor jó, ha túl nagy a karalábé töltésre, illetve esetleg télen, ha felkockázva teszek el a fagyasztóba. Volt már ilyen, amikor valakitől kaptam egészen óriási és nagyon finom, saját termésű karalábét.

Most az az oka, hogy mégis írok róla, hogy most ezt bográcsban főztem. Jó példa arra, hogy nem csak a klasszikus bográcsos ételeket lehet így elkészíteni. Ha valakinek kedve van, tűzrakóhelye is van, fája is van, mert valahogy az mindig termelődik a kertben, akkor miért ne?

Egyébként ugyanúgy főztem, mint máskor, most megtöltöttem a karalábékat, de a kimaradt húst most semmibe nem töltöttem (nem volt szép a levele), csak natúr gombócként tettem mellé. Arra próbáltunk vigyázni, hogy ne legyen túl erős a tűz. A végén a tejfölös habarás előtt kivettem a töltelékeket, és amikor összeforrt, visszatettem, hogy össze ne törjenek. Ez a lábosban egyszerűbb, de azért nem nagy gond.

A petrezselyem egészen friss volt, amúgy is le kellett vágni a tavalyiból kilevelezetteket, mert különben virágot, magot termel. Már az újak is kibújtak, de az még nem vágható méretű. Szívesen tettem volna bele egy kis kaprot is – szerintem az is illik hozzá –, de valamiért az az én kertecskémben nem marad meg. Mindenki azt mondja, hogy a kaprot kiirtani sem lehet, ehhez képest én minden évben megpróbálkozom az ültetéssel, sikertelenül.

Ez a kombináció is a hűtőben és fagyasztóban körülnézés eredménye. Egy nagy pohár joghurt fele – a másik feléből jó kis vegyes tavaszi saláta készült – eszembe juttatta a joghurtban pácolt csirkecombot, amivel először kipróbáltam az indiai (tandoori masala) fűszert.

Most azonban sertéskarajt pácoltam be hasonló módon, tehát a joghurtba belekevertem a szép élénk vörös fűszert (másféle fűszerrel is jó a joghurtos pácolás), abba beleforgattam a hat szelet húst, aztán egy időre félretettem a hűtőbe. Közben megtisztítottam a fél kiló zöld spárgát, felvágtam 5-6 centis darabokra.

A húst mindenestől áttettem egy serpenyőbe, először erősebb lángra, amíg rotyogni kezdett, aztán kisebbre raktam, és fedő alatt pároltam. Közben másik edényben kevés olajon, kicsit megsózva, saját levében-gőzében megpároltam a spárgadarabokat, a végén kicsit pirítottam is.

Mire a hús megpuhult, a joghurtos levéből nem sok maradt, csak egy kevés sűrű valami. Eligazítottam egymás mellett a szép pirosra színeződött hússzeleteket, mindegyikre ráhalmoztam egy adag spárgát.

Egy pohár tejfölbe belekevertem két egész tojást és kb. 10 dkg reszelt füstölt trappista sajtot. Ezt öntöttem a spárga tetejére, persze lecsorgott, és kitöltötte a kupacok közti helyet is. (Lehetett volna úgy, mint a Dubarry-szeletnél, jól is mutatott volna, de így sem nézett ki rosszul, szép színes volt, és fogyós projektem miatt nem akartam besamellel csinálni.) Sütőben addig sütöttem, amíg az öntet összeállt.