àlabeck

Nemrég volt a tévében az Oltári nő című film, amelyben a főhősnő mindig éppen úgy szerette a tojást, ahogy az aktuális pasija, bocsánat: vőlegénye.

Ezen aztán én is elgondolkoztam, hogy milyen sokféleképpen lehet elkészíteni, nem is hiszem, hogy hirtelen fel tudnám sorolni anélkül, hogy valamit kihagyjak, nem is próbálom. De ha belegondolok, hogy egy hétköznapi rántotta is milyen változatos lehet attól függően, hogy mit teszünk bele/alá: szalonnát, hagymát, kolbászt, sonkát, zöldpaprikát stb. Vagy ha éppen nem teszünk semmit, akkor is van, aki egészen lágyan, aki közepesen szereti, én például jól megsütve, de mégsem kiszárítva.

Lehet omlettet sütni; tejet, tejszínt, tejfölt, sajtot, majonézt keverni a tojásba, lehet a fehérjét habbá verve beletenni, aztán az omlettet sokféle jóval; gombával, borsóval, hússal és még ki tudja, mivel megtölteni.

És még itt a tükörtojás is, ami olyan szépen mutat, ezt is ki lehet használni, nem csak az ízét. Én ezt is megsütöm – magamnak – annyira, hogy a fehérje ne legyen lágy, a sárgája viszont igen.

És még az sem nagy dolog, hogy a család tagjainak külön-külön készítsük el ízlése szerint, hiszen pár perc alatt kész van, így senkinek nem kell megalkudnia, és mindenki finomat, neki tetszőt ehet.

Ahogy ezen elmélkedtem, persze, hogy megkívántam a tojást, sütöttem is magamnak egy angolos reggelit – ebédre. (Nem azt az igazi angolosat, amiben vese, bab és még százféle étel van, csak egy ilyen szerényebbet.)

Ha egyszer majd nagyon ráérek, összegyűjtök jó sok tojásos ötletet, valószínű, soha nem jutok a végére, mert nincs is vége, mindig ki lehet találni valami újat, de érdekes lenne.

Folytatódik a 2. résszel.

Nem rossz köret a párolt rizs, szokás is a halhoz, csak éppen én úgy magában nem olyan nagyon szeretem, illetve inkább csak szaftos húshoz. Egyébként pedig mindig valamivel vegyítve csinálom, ez pedig sokféle lehet, szoktam gombát, hagymát, almát, zöldséget stb.

Most új ízzel kísérleteztem; dióval kevertem – ha már mostanában megtörtem egy csomó diót –, úgy éreztem, ez jól fog illeni a halhoz.

A diót előfőztem, mint a pirított diónál, hogy ne legyen olyan nagy eltérés a dió és a rizs keménysége között. (És ha már főztem, akkor persze akkora adagot, hogy kiteljen belőle még egy kis sózott is.) Egy jó maréknyit durvára felvagdostam, száraz serpenyőben megpirítottam.

A rizst szokásosan megpároltam, amikor elzártam alatta a tűzhelyet, azonnal belekevertem a diót, úgy fedtem le, és hagytam még saját gőzében puhulni. Tálalás előtt még egy jó adag petrezselymet is hozzákevertem.

Érdekes dolog a fűszerezés, nálam úgy néz ki, hogy egyrészt vannak olyan ételek, amikhez a jól bevált, hagyományos fűszert használom, például a káposztákhoz köményt és borsikát. Ez nem véletlenül alakult így, hiszen a fűszerek szerepe nem utolsósorban a könnyebb emészthetőség elősegítése is. Másrészt pedig úgy találom ki, hogy milyen fűszert használjak, hogy valahogy fejben elképzelem az ízhatást, általában ez is beválik, és még jó szórakozás is kitalálni.

Ezt azonban nem találtam ki, nem is jutott volna eszembe, de többször láttam különböző főzős műsorokban, hogy a lazacot kaporral készítették. Hát itt volt az ideje, hogy megpróbáljam, hiszen annyira egyszerű, és a nemrégiben bevásárolt vadlazacból is volt még két szép szelet.

Kinyomtam egy fél citrom levét, jól összekevertem egy nagyon kevés olajjal és sóval. Felvágtam egy kis csokor kaprot. Először a halszeletek egyik oldalát bemártottam a citromba, aztán belekevertem a kaprot, úgy kentem be vele a másik felét.

Rácsra tettem a sütőbe (alá fóliát terítettem), a kapros felével fölfelé, kb. 10 perc alatt maximum fokozaton megsütöttem.

Valóban jó, érdekes volt így, kaporral.

Darált hússal nagyon sokféle ételt lehet készíteni. És hogy milyen hús, az is nagyon változatos lehet. Ezért azt hiszem, nincs olyan háziasszony vagy háziember (!), aki ne használná szívesen. És a fasírt, aminek ugye a szép neve, hogy vagdalt – bár manapság már kevés olyan van, aki valóban vagdalná azt a húst –, tudtommal sokaknál elég gyakran kerül az asztalra. De annak sem kell mindig pontosan egyformának lennie, sokféle adalékkal lehet változatossá tenni. Én magam is már több variációt kipróbáltam. Most ismét egy másfélét kevertem, hiszen szeretem a töltött fasírtot.

Az alapja teljesen a szokásos, 70 dkg darált pulykacombból készült két zsemlével (ezek olyan felfújt zsemlék, ha tömörebb, szerintem egy is elég), két tojással, sóval, borssal, pirospaprikával, majoránnával. Ebbe a masszába gyúrtam bele egy jó maréknyi karikára vágott magozott olajbogyót. Ezután a tepsi hosszában két rudat formáltam belőle (nem könnyen, a pulykahús miatt elég lágy). A közepébe végig mélyedést nyomtam, amibe kb. 1,5 centis hasábra vágott fetasajt-csíkot fektettem, azután rásimítottam a húst. A tetejére vékony szalonnaszeleteket fektettem. Sütőben szép pirosra sütöttem.

És ha már – mondjuk – délies a fasírt ízesítése, akkor a köretet is hasonlóra próbáltam. Három nagyobb, de gyenge, puha héjú cukkinit felkockáztam (padlizsánt terveztem, de ott és akkor a cukkini kevesebb, mint a felébe került, tehát azt választottam). Adagonként kevés olajon serpenyőben gyorsan elősütöttem, áttettem egy tepsibe. Amikor az összes kész lett, megszórtam sóval, oregánóval, kakukkfűvel, bazsalikommal. (Mivel friss rozmaring nem volt, csak szárított, azt kihagytam, féltem, hogy a rövid sütési idő miatt nem lenne ideje kellően megpuhulni, hogy illeszkedjen a többihez.)

A tepsi közepére tettem az előzőleg megpárolt újkrumplit is. Sütőben erős fokozaton megpirítottam.

Hárman ettünk belőle, de azért a fasírtból jócskán maradt, ahogy azt gondoltam is, jól jön az még akár hidegen, akár melegen, másik ebédnek.

Nem mondok semmi újat azzal, hogy az eper nagyon finom. Én elsősorban csak úgy, magában eszem, de nagyon jó például tejszínhabbal, tejföllel és persze túróval is. Ezért ebben a szezonban sem hagytam ki ezt az édességet.

Palacsintát sütni két személyre gyakorlatilag lehetetlen. Régen, amikor a gyerekeim még igazán gyerekek voltak, 50 darab alatt hozzá sem kezdtünk, különösen, hogy olyankor volt műsoron a palacsintasütés, amikor rajtuk kívül volt ott még néhány jóbarát is. Sokáig nem is szántam rá magam a sütésre, ha igen, akkor is inkább valamilyen sós változat készült, mert az jobban elfogyott. Aztán, amióta kipróbáltam, hogy a megsütött palacsinta üresen jól eltartható egy ideig a mélyhűtőben, mégis sorra került – az én nagy örömömre.

Most csak egyszerű, szokásos palacsinta volt, nem a tavalyi diós változat. Én a lisztet evőkanállal szoktam kimérni, a tapasztalatom szerint kb. annyi evőkanál liszt kell, ahány palacsintát akarok sütni.

Tehát kiadagoltam 15 evőkanál lisztet, ez kb. 25 dkg, ehhez kevertem 2 egész tojást, csipet sót, és kb. fél liter tejet és ásványvizet vegyesen. Ez szokás dolga, én jóval több tejet teszek bele, mint vizet, akkor rugalmasabb, puhább lesz a kész tészta. Először inkább kicsit sűrűre hagyom, sütök egy próbadarabot, és ha túl vastag, akkor hígítom tovább.

Sütésnél minden palacsinta előtt ecsettel megolajozom a serpenyőt. Szokás a tésztába olajat tenni, és azt mondják, akkor nem kell olajozni, csak az első darab előtt. Én is kipróbáltam, valahogy nekem ez nem vált be. Nemcsak leragadt, hanem az ízéből is hiányzott nekem a rásült olaj.

A töltelék pedig rendkívül egyszerűen úgy készült, hogy a villával összetört túróhoz porcukrot és a kissé felvagdalt – nem kevés – epret hozzákevertem. Egy marék citromfüvet apróra fölvágtam, azt is belekevertem, mondjuk, citromhéj helyett. Sajnos, a bazsalikomom még nagyon picurka, egyébként azt is kipróbáltam volna, szerintem illene hozzá.

Ezzel megtöltöttem a palacsintákat, és sütőben éppen csak átmelegítettem. A tetejére még egy kevés porcukor, nekem inkább csak dísznek, akinek meg nem volt elég édes, annak több.