Nem csoda, hogy olajos magvakról gondolkoztam mostanában – csak úgy, általában. Az általam ismert és kóstolt ilyenek közül szerintem legeslegjobb a kesudió. Natúr, pörkölve, pörkölve és sózva, mindenhogy – na jó, karamellbe forgatva is kóstoltam, úgy nem annyira. Ezután következik nálam a mandula, a sós mandula igazi csemege számomra. Aztán jöhet a többi mag is, dió sokféleképpen, mogyoró is meg a földi- (amerikai) is, de a szotyolát, tökmagot is elrágcsálom, ha éppen van.

De mivel a kertben a mandulafa sajnos végleg elpusztult, most már csak a dió az, amiből mindig van itthon készlet, már ha volt erőnk és kedvünk megtörni.

Máskor is csináltam már sós diót, ugyanúgy, mint a mandulát, de most olvastam egy eljárást, amitől még jobb lett. A szép darab diókat először öt percig forraltam, leöntöttem róla a vizet, le is öblítettem, szétterítettem szikkadni. (Aki akarja, ilyenkor le is húzhatja a héját, viszonylag könnyen lejön, de nekem ehhez nincs türelmem.) Egyszerű, nem is értem, miért nem jutott eszembe magamtól is, hiszen a mandulát is előbb leforrázom, amitől nemcsak a héja jön le könnyen, hanem kissé puhul is.

A folytatás ugyanaz, mint a mandulánál. A 20 dkg dióra egy teáskanál olajat tettem, kézzel átforgattam, hogy mindenhova jusson, aztán egy teáskanál sóval megszórtam, ezt ugyancsak kézzel oszlattam el. Az olajra azért van szükség, hogy megtapadjon a dión a só.

Tepsiben szétterítettem, forró sütőben 10 percig sütöttem. Az eredmény: porhanyósan ropogós, csöppet sem olajos tapintású, kiváló rágcsálni való.

Nem tudom, emlékszik-e még valaki rajtam kívül Bertha Bulcsúnak a Kesudió című írására, ami 1976-ban az ÉS-ben jelent meg, és ami akkor nagy vitákat váltott ki. Emlékszem, szinte szégyennek számított, hogy én bizony már akkor is oda voltam ezért a magért, mert voltam olyan szerencsés, hogy valakitől már korábban kaptam (Indiából hozott) kóstolót.

Csak egy kis részlet az írásból:

Olcsóbb lett a kesudió. Hatvan forintba került tizenöt dekagramm, s most harminckettőért adják. Igaz, ráírták a dobozra: Forgalomba hozható 1976. február. Most február van, február vége. Így sem bírtam ellenállni a kesudiónak, mert kíváncsi vagyok. Az óbudai ABC-ben hegyekben áll az eladatlan kesudió. Én vettem egyet. Az eladólány többször megnézett, majd megmutatott az egyik kolléganőjének is. Őrültnek tartottak. Önök persze műveltek, és tudják, mi is az a kesudió. Nem mindenki? Akkor elmondom. Az Anacardium occidentale nevű, hat-hét méter magas fán terem Indiában. (Dél-Amerikában őshonos.) Diónemű termése a tyúktojás nagyságú, ehető terméskocsány mélyedésében érik meg. Indiában vesedió, kesudió, indiai elefánttetű néven ismeretes. Íze (ezt már tapasztalati alapon közlöm) a sózott mandula és az amerikai mogyoró között van valahol, de mindkettőnél rosszabb. Mi sózva kapjuk. Egyébként pontosan akkora, mint egy amerikai mogyoró.

No komment.