àlabeck

Ez volt kedden.

30 dkg darált húsból majdnem szokásosan kevertem fasírtot: hagyma, fokhagyma, só, bors, majoránna, pirospaprika, petrezselyem, végül egy fél zsemle megáztatva, kicsavarva és egy egész tojás. És ami nem a szokásos, belereszeltem – finomra – három darab nem túl nagy krumplit is. Jól összegyúrtam, eléggé lágy massza lett, de azért valahogy, egy evőkanál segítségével megformáltam, és prézlibe forgatás után megsütöttem. Ezt a mennyiséget két napra terveztem.

Köretként három, nem túl kicsi cukkinit kb. 2 centis kockára vágtam, kevés olajon, óvatosan kevergetve, rázogatva (én sajnos nem tudom úgy dobással forgatni, mint a szakácsok) megpirítottam, és csak a végén sóztam meg, hogy ne engedjen levet. Zöldfűszeres sót használtam hozzá.

Sokkal többször főzök gyors, egyszerű ételeket, mint hosszasan, bonyolultan elkészíthetőt, de gondolom, ez természetes. A fő ok – ahogy azt mondogatni szoktam – hogy sokkal több a hétköznap, mint a hétvége és különösen az ünnep. Sok helyen, például fórumokon is, láttam, hogy mások is vannak, akik azon igyekeznek, hogy minél kevesebb idő- és energiaráfordítással varázsoljanak meleg ételt a családnak napról napra.

Az előző hét ebből a szempontból mintaszerű volt, az átlag félórás ebédek jegyében telt. Az átlagban benne van, hogy ha egyik nap esetleg kicsit több a ráfordított idő, akkor az két napra szóló étel, ill. a maradékok felhasználásával megtérül. Most úgy gondoltam, hogy bemutatásképpen leírom napról napra a heti étrendet, nem azért, hogy pontosan kövesse bárki is, csak azért, hogy megmutassam az én módszeremet az összeállításra.

Vasárnappal kezdem, bár mi hétfőtől számítjuk a hetet, de ezt két napra készítettem, tehát hétfőn ugyanez volt az ebéd.

Csirkemellből vágott nyolc kisebb szeletet megsóztam, kiolajozott jénai tál aljára egymás mellé fektettem. Kb. 80 dkg krumplit meghámoztam, vékony karikára vágtam. Felkarikáztam egy szép póréhagymát, a krumplihoz kevertem. Hosszában négybe, aztán csíkokra vágtam két paprikát, azt is hozzátettem. Kicsit megsóztam, ráterítettem a húsokra.

Egy nagy pohár tejfölbe belekevertem egy evőkanál currys fűszerkeveréket és hozzá még egy kis tejet is, hogy hígabb legyen. Ezzel leöntöttem a krumplit, egy villával segítettem, hogy mindenhova jusson a mártásból.

Lefedve tettem a sütőbe 160 fokra, légkeveréssel. Amire a krumpli megpuhult, nagyjából a mártást is megitta. Akkor 200 fokon még 15 percig sütöttem alsó-felső lángon, ettől nem nagyon pirult meg, éppen csak egy kis kérget kapott. A hús is, a krumpli is átvette a hagyma, paprika és curry ízét, remek volt, két napig is ízlett.

A kis téli kiruccanásunk során volt szerencsém megismerkedni egy nagyon kedves, 80 fölött járó hölggyel. (És nem csak azért mondom, hogy hölgy, mert nagyon nem szeretem, mikor még a rádióban, tévében is idős „néninek” titulálnak valakit, aki már túl van a 60-on.) Ő egészen igazi hölgy, öltözködésében, viselkedésében, beszédében is. Sok mindenről, többek között természetesen főzésről is szó került a beszélgetéseinkben. És akkor – nem először – megcáfolódott az a gyakori mondás, hogy aki nem fiatal, már nem tud vagy nem hajlandó újdonságokat, nem megszokott ételeket kipróbálni.

Egyik ilyen alkalommal mesélte ez a hölgy a narancsos, lilahagymás salátát, amit ő kínai kellel készített el.

Azonnal elhatároztam, hogy ezt hamarosan kipróbálom, erre a párom is erősen biztatott, neki is nagyon megtetszett az ötlet. Az meg még inkább, hogy az is szóba került, hogy egy kis olajbogyós „turbózás” nem tenne rosszat neki.

Vasárnap meg is csináltam.

Nem tudom megmondani, hogy ez így mennyire a szicíliai saláta, az biztos, hogy nagyon hasonlít. Én már elárultam máskor is, hogy azt a konyhát csak olvasásból ismerem és mások meséiből. A szicíliai salátára is többféle receptet, leírást olvastam, azt hiszem, ez is belefér.

Én jégsalátát vettem hozzá, szeretem, mert nem fonnyad el, sokáig roppanós marad. Egy fél fejet használtam, először cikkekre, majd keresztben ujjnyi csíkokra vágtam. Két fej lilahagymát félbe, és vékony szeletekre vágtam, kevés sót szórtam rá. Négy narancsot – az egyik, bár vérnarancsként árulták, de csak rózsaszín volt – meghámoztam úgy, hogy a külső hártyáját is vékonyan levágtam, aztán félbe szedtem, és keresztben szeletekre vágtam. A kicsurgó levét is a salátára folyattam. Hozzákevertem még egy jó maréknyi fekete olajbogyót, félbevágva, mivel nagyobbacskák voltak. Végül rálocsoltam először egy, majd kóstolás után még egy citrom kicsavart levét és pár kanál olívaolajat.

Nem csalódtunk, fantasztikus volt, mindenképpen hamarosan ismétlés is következik. És hogy hogy ettük? A kóstolgatás, mondjuk, volt az előétel, utána pedig fűszeres bundában (most más fűszerekkel, mint előzőleg) sült csirkecomb mellé köretként is tökéletes volt.

A harmadik és egyben utolsó a karácsonykor készült ételeim sorában. És nagyon remélem, hogy itt majd nem mindenki reagál úgy, ha meghallja ennek az ételnek a nevét, mint az ismerőseim többsége. Ők ugyanis csak elfintorodtak, illetve volt, aki még hozzátett valami ehhez hasonlót: micsoda ötlet, egyáltalán, hogy lehet ilyesmit enni!

Máskor is szoktam húsételhez is fahéjat használni, és mivel a fahéj önmagában nem édes, szerintem fűszerkeverékekben sokféle más fűszerrel is nagyon kellemes. (Persze ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem édességekben is, akkor cukorral együtt.)

Ehhez marhacombot vettem, szeletekben. Jó nagy szeleteket vágott a hentes – ő szebben tud, mint én. Ezeket én kisebbre vágtam úgy, hogy ehhez az ebédhez csak az a része maradjon, amiben a szeletelésre merőlegesen vannak a hús rostjai, tehát a többi részt, amin nem úgy volt, levágtam. Az így levágott részeket félretettem a fagyasztóba, máskorra. A megmaradt 10 szép szeletet kicsit megklopfoltam, megszórtam kevés sóval, borssal, bővebben fahéjjal.

Olajjal bekent serpenyőben egyenként, erős fokozaton mindkét oldalukon fél-fél perc alatt kis kérget pirítottam a hússzeletekre. Sorban egymás mellé tepsibe fektettem őket, és 150 fokra a sütőbe tettem. (Ez nem a „nagykönyves” lassan sütés, de az én sütőmmel így bevált sertéshússal is, reméltem, hogy a marhahússal is működni fog, persze hosszabb sütési idővel.) Egy óra múlva néztem meg, én kötőtűvel szúrtam bele ellenőrzésképpen, addigra már közel jó volt. Tulajdonképpen már ehető is lett volna, de én még puhábbra, porhanyósabbra akartam.

Közben felvágtam két közepes fej hagymát, és abban a serpenyőben pároltam, amiben a húst elősütöttem, kevés olajjal pótolva a benne maradtat. Párolódás közben felpuhította, felszedte az odasült fahéjas törmeléket is. Ezt a hagymát úgy tettem a tepsibe a húshoz, hogy közben a szeleteket megfordítottam, így a hagyma a hús alá került. Még egy félórát sütöttem, addigra tökéletesen megpuhult a hús.

Közben volt idő krumplit főzni, megtörni, sóval, vajjal, kevés tejjel és liszttel összekeverni. Pálmazsírban, kanállal szaggatva sütöttem krokett vagy fánk vagy hasonló valamit a hús mellé. Nem tudom megmondani, mennyi lisztet tettem bele, mert mindig keveset szeretnék, így most az első darab teljesen szétesett az olajban, úgy kellett szűrőkanállal kiszedni. Akkor még kevertem hozzá lisztet, és a továbbiakban tökéletes lett, könnyű, laza, ahogy szeretem.

A hússzeletekre tálalásnál egy fél darab, jól lecsepegtetett őszibarackbefőttet tettem. Jól is mutatott a sötét színű húson, és ízben is jól illett hozzá. Mellé kanalaztam a hagymás mártást is.

Ez is karácsonykor volt, szintén nem nagyon különleges, de mégis olyan, amit nem eszünk mindennap. Bár amilyen egyszerű az elkészítése, attól akár lehetne.

Lazacszeletet, másképpen mondva patkót (ki tudja, miért, ezt az elnevezést a halszeletre nem túl régen hallottam először, nálunk nem hívták így) vettünk, nem filét, mint máskor. Azért, mert a filé túlságosan vékonyka volt. De mivel én nem szeretem a bőrét, a szeletekről lenyúztam-hámoztam a bőrt, és ha már nekiálltam farigcsálni, a gerincet és a hozzá tartozó nagy szálkákat is kibányásztam belőle. Így végül mégis filé lett. Négy szelet: nyolc darab halfilé.

Ezeket enyhén megsóztam, fehér borssal megszórtam, egy-egy csepp olajat spricceltem minden oldalukra, és jénai tálba fektettem. 200 fokos – hogy a tál el ne repedjen, csak félig-meddig előmelegített – sütőbe tettem. Miután a kellő hőfokot elérte, még 10 percig sütöttem, aztán megfordítottam. Normális esetben sütöttem volna a másik oldalát is még kb. 8-10 percig, és kész is. De most úgy terveztem, hogy a körettel egyszerre készüljön el, tehát a megfordítás után kivettem, és a krumplit tettem a sütőbe.

Amikor elterveztem, hogy mit fogok főzni, úgy éreztem, hogy bár a lazac egyáltalán nem száraz hal, még így egészen natúr sütve sem, de mégiscsak valami kissé szaftos köret illene hozzá. Így jutott eszembe a francia burgonya. Ezen a néven, nem krumpliként. Ilyenkor látom, hogy bizony nem vagyok már egy mai – na, mi is? Régebben étteremben is sokszor volt az étlapon ez, de otthon is ünnepi köretnek számított. Most meg valaki kérdezte, hogy mit főztem, és a választ nem értette, csak amikor nem francia burgonya, hanem gratinként neveztem meg. Hát igen, mostanában már inkább így van az étlapokon is: burgonyagratin.

Először kb. 80 dkg krumplit, nem szétfővős, salátaburgonya típusút, héjában megfőztem. Meghámoztam, egy ideig hűlni hagytam. Azután vékony karikára vágtam, tálban szétterítettem. Három deci tejfölben elkevertem két egész tojást, megsóztam, és ráöntöttem a tálban lévő krumplira, óvatosan, hogy ne törjön össze, el is kevergettem. A sütőbe tettem, kb. félóra, amíg a krumpli beszívja az öntet nagy részét, illetve az rásül.

Ezért úgy időzítettem, hogy miután a krumplit betettem, 25 perc múlva melléraktam a félig sült lazacot, és a végén egyszerre nyilvánítottam késznek az egészet.