Nem emlékszem, mióta jött divatba nálunk (is), hogy ilyesmivel kínáljuk a vendégeket. Valamik, amibe valamit be lehet tunkolni, és bekapni. Nem jóllakásra, inkább csak elfoglaltságra való, beszélgetés közben. Hasonlóan, mint a különböző rágcsák, talán kicsit érdekesebb, változatosabb.
Ahogy emlékszem, először F. Nagy Angéla szakácskönyvében láttam ilyesmit (Az én példányom 1977-es, 2. kiadás), száraz sós kekszfélékhez ajánlja.
Mostanában már nem elsősorban kekszhez szoktuk kínálni, zöldségekkel egészségesebb, érdekesebb, és akkor utána még mást is bír enni a vendég – persze, ha éppen olyan vendéglátást terveztünk.
Ezúttal a mártásokat a lehető legkönnyebben oldottam meg, elővettem a kamrából – természetesen valamikor azt be is kellett tenni – fűszeres szilvamártást, azaz tkemalit, házi ketchupot, és a kedvenc padlizsánkrémemet, amit nevezhetünk akár zakuszkának, akár ajvárnak is, kinek-kinek ízlése, szokása szerint.
Egyetlen mártást készítettem frissen, az sem volt túl bonyolult; feta sajtot összekevertem kb. ugyanannyi túróval és egy-két kanál tejföllel, hogy krémes állagú legyen. Belekevertem még egy adag aprított friss snidlinget is.
A mártogatni valók pedig: hasábokra vágott uborka, sárgarépa, szárzeller. És hogy mégis valami tartalmasabb is legyen, a szabvány túrós alaptésztából (25 dkg liszt, 25 dkg túró, 25 dkg margarin) sütöttem sós, enyhén fűszeres rudakat, egy kis görög fűszerkeverékkel ízesítve.
A tálaláshoz kanalat is tettem ki, hogy a hígabb mártás is könnyebben kezelhető legyen, illetve, hogy nemcsak a mártogatni valókhoz, hanem akár húsokhoz is tudjanak tenni a tányérjukra.
Ezzel később is megoldottuk a maradékok felhasználását, semmi nem veszett kárba – még majd erről is mesélek – a fetás túrókrém elfogyasztását pedig szendvicskrémként fejeztük be, nem volt túl sok.
Utolsó kommentek