Ez tipikus példája annak, mennyire nem tudok hosszú távra étrendet tervezni. Vásárolni mentem, ahogy kell, bevásárlólistával fölkészülve. Aztán megláttam, a kilós csomag kelbimbókat, felére leértékelve. Közelebbről megszemlélve láttam, hogy tulajdonképpen semmi baja, csak éppen egy kis tisztítást igényel; levágni a torzsa végét, esetleg a külső leveleit eldobni. Ez biztosan nem a fele. Egyébként szép, egyenletes méretűek, nem éppen aprók, de nem is óriásiak voltak, max. 3 centisek. Tehát megvettem.

Mire hazaértem, azt is kitaláltam, hogy bundában sütöm meg őket, az a változat még az idén nem volt. A bunda semmi különös, sűrű palacsintatészta két tojásból, kb. 2 dl lisztből, annyi tejjel, hogy elég sűrű legyen, rátapadjon a kelbimbóra, de ne legyen túl vastag. Hogy könnyebb legyen, tettem bele egy mokkáskanál sütőport, ízesítésnek pedig sót, borsot és fokhagymaport.

Először – tisztítás után – este, sós vízben megfőztem a kelbimbót, nem túl puhára. Így másnapra lehűlt, lehetett bundázni. Bő olajban sütöttem (újra a pálmaolaj), a sütőpor is segít, hogy ne szívjon magába sok olajat.

Először még azt sem döntöttem el, hogy ebből önálló kaja, köret vagy „húshelyettesítő” legyen, de aztán győzött a húskedvelő énem, és elővettem fejenként két darab virslit, hogy megsüssem hozzá. Aztán maradt még egy kis tészta, amire a kelbimbó már kész volt, így a virsliket is bundában sütöttem meg.

Ilyesmihez én szeretem, ha van valamilyen öntet vagy mártás, ehelyett a maradék joghurtos salátát ettük hozzá, minket egyáltalán nem zavar, hogy zöldséghez még saláta formájú zöldséget is eszünk.