àlabeck

Néhány napra elutaztunk pihenni egy kisvárosba, amelynek a gyógyfürdője és kis szállodája kellemes kikapcsolódást ígért. Be is váltotta, csak az időjárás nem volt túl kegyes, de nem adtuk meg magunkat. A fedett fürdő mellett ugyanis az úszómedence a szabadban volt, de azért azt is kihasználtuk, többnyire úgy érezhettük, hogy a medence csak a miénk, velünk együtt öt embernél több soha nem úszkált benne egyszerre. Úszás után pedig, amikor sikerült kimászni a viharos szélben, gyorsan berohantunk a meleg gyógymedencébe.

Mégis a pihenés, ami nem nyaralás, hanem korai tavaszolás volt, nagyon jó volt, sikerült kicsit feltöltődni, ezután talán sikerül újult erővel folytatni a tennivalóimat, beleértve a főzést is.

Ami a gasztró vonalat illeti, hogy úgy mondjam, nem semmi. A reggeli nem svédasztalos volt, hanem egy (hosszú) listából este lehetett megrendelni. Például olyanok voltak a listán, hogy: sült vagy főtt debreceni vagy virsli, 5 db; sült császárhús, 5 szelet, rántotta vagy tükörtojás 5 tojásból; sonkás vagy kolbászos hagymás rántotta 3 tojásból; felvágottas, sajtos vegyes tál – szerintem kb. 20 dkg – ebből háromféle összeállítás van: sonka-szalámi, császárhús-disznósajt, főtt tojás; felvágott, szalámi, kenőmájas. És még lecsó is, különböző változatokban.

Hát ez az a mennyiségű reggeli, amit mi nem bírunk elfogyasztani. Mivel én nem vagyok képes ehető ételt elpocsékolni, marad a csomagolás, a maradékok elvitele, hiszen azt még egyszer nem szolgálják fel (bár talán akad egyéb hasznosítási mód is). Nem voltunk ezzel egyedül, a legtöbb vendég kis csomagokkal távozott a reggelitől, például jó lesz majd vacsorára felkiáltással. Ez is igaz, de nekem még ezután is maradt ez-az, amit hazahoztunk, és itthon próbálom beleépíteni a következő napok menüjébe.

A pihenésünk nagyon jól sikerült, de azt gondolom, hogy ilyen mértékű (túl)ellátás fölösleges, az emberek étvágya különböző, talán a svédasztalos megoldás jobb lenne, amikor mindenki csak annyit szed a tányérjára, amennyit meg akar és tud enni.

Szívem szerint minden rügyet, minden virágkezdeményt és kibújó hajtást megörökítettem volna, de az persze lehetetlen. Emléknek, tavaszidézőnek most csak ennyit.

(A képeken sorban: jácint és nárcisz, japán lonc, klematisz, ibolya, tárkony, metélőfokhagyma.)

Amikor egész csirkecombot veszek, mindig az jut eszembe, hogy ebből töltöttet csinálok. Mégis csak néha valósítom meg. Nem szeretem a tömény zsemlés tölteléket, inkább valami mást. Legtöbbször csirkemájjal szoktam, de most a gomba került sorra, nem utolsósorban azért, mert volt a fagyasztóban egy adag, ledinsztelve.

Amikor a gomba kiengedett, természetesen lett valamennyi leve, azt leöntöttem róla, abba áztattam be egy fél zsemlét. Egy fej felvágott hagymát megpirítottam, hozzátettem a gombát, azzal is átsütöttem. Aztán az egészet az áztatott zsemlével együtt aprítógépben összetörtem. Tettem bele sót, borsot, majoránnát, petrezselymet, gyömbért és egy egész tojást.

Csak úgy, a kezemmel a csirkecomb bőre alá nyúltam, és beletuszkoltam a tölteléket. Utána kívülről is befűszereztem: só, fokhagyma, pirospaprika majoránna keverékével. Megolajozott tepsibe fektettem a combokat, és először fedővel tettem a sütőbe. Amikor kezdtek puhulni (és levet engedni), levettem a fedőt, időnként a saját levével meglocsolgatva pirosra sütöttem.

Hagymás rizs és saláta volt a kísérője.

Mit tehetek, megkívántam a túrót. Amikor annak idején a gyerekeimet vártam, nem használtam ki a lehetőséget, hogy kívánós legyek, ez nálam kimaradt. Mostanában viszont előfordul, hogy meglátok valamit a boltban, és terven felül, illetve terv nélkül megveszem. És csak egynapi gondolkodás kellett, hogy eldöntsem, az egyik kedvencem, ez a nagyon egyszerű édesség, a szirnyiki lesz belőle. Annak is a legkönnyebb változata, a sütőben sült.

Megírtam már a lepénykés formáját is meg a sütőset is, nem is egyfélét. De nem baj, mindig akadhat valaki, aki még nem ismeri, és amint nemrég az egyik blogon megírta már valaki (bocsánat, nem emlékszem, hogy ki), nem nagyon szoktak archívumot olvasni.

Fél kiló túrót próbáltam géppel simára keverni – a szitán átnyomkodás valahogy nem az esetem. Beletettem két egész tojást, két evőkanál porcukrot, egy vaníliás cukrot. Tovább kevertem, aztán két evőkanál búzadarát és egy citrom reszelt héját is hozzákevertem. Mivel egy kicsit száraznak találtam, ment még bele kb. két kanál tejföl is.

Közben 10 dkg aszalt vörös áfonyát citromlében megáztattam. Amikor a túrós massza már eléggé egynemű volt, kanállal belekevertem az áfonyát.

Tepsibe simítottam, 180 fokon 30–40 perc alatt aranysárgára sütöttem.

Leves után, melegen ettük – először. Aztán a maradékot már hidegen, úgy nyugodtan lehet akár túrótortának is tekinteni, más az állaga, mint frissen, melegen.

A padlizsánsalátás krumpliból kétszeresen is volt maradék. Részben az elkészült ételből, másrészt pedig az üvegben is maradt egy jó nagy padlizsán és a mártásból is egy kicsi, amit nem tettem a krumplira, mert túl soknak találtam. Ahhoz már kevés volt, hogy még egy ebéd kiteljen belőle kettőnknek. Eszembe jutott a rég nem látott-evett parasztreggeli, amiben volt krumpli, szalonna, hagyma, meg ez-az, rajta meg tojás.

Egy kis darab húsos szalonnát felkockáztam, kisütöttem. Rátettem először az üvegben maradt padlizsánt feldarabolva, mert az még nem volt megsütve előzőleg, aztán a többit is. A húst kicsire vágtam, úgy tettem bele. Mindezt kicsit megpirítottam. Közben felvertem a tojásokat, belekevertem a maradék hagymás-paprikás-paradicsomos mártást is.

Igyekeztem a serpenyőben egyenletesen szétteríteni mindent, ráöntöttem a tojást, megsütöttem, miközben próbáltam nem összekeverni, hogy mutatós is maradjon, amennyire lehet. Így már elég volt ebédre némi kenyér kíséretével.

Valami ilyesmit akkor is érdemes csinálni, ha pl. marad egy kevés sült krumpli, ami nem frissen nem túl jó, de szalonnát, hagymát, paprikát stb. hozzátéve, tojással megsütve mindjárt más, és nem vész kárba az étel.