àlabeck

Legjobb, ha azzal kezdem, hogy a gyümölcs konzervből volt. Trópusi gyümölcskoktél, vagy valami hasonló a neve. Ananász, kétféle papaya – zöld és piros – és guava van benne, kis darabokban. Gondoltam, egy kis változatosságnak jó lesz.

A levét leszűrtem, néhány darabot egy kicsit tovább vagdostam, hogy egyenletesebb méretű legyen.

Csirkemellből most a középső részeket vettem elő, ez a legjobb része szerintem, ha többet veszek tartalékolásra, ezeket mindig külön rakom. Ezt is kisebbre vágtam, egyenként – mérettől függően – három-négy részre. (35 dkg volt.)

A húst kevés olajon megpirítottam, megszórva kevés currys fűszerkeverékkel és gyömbérrel. Hozzátettem a gyümölcsöt, elsütöttem a még megmaradt levét. Rászórtam egy kiskanál keményítőt, beleöntöttem két deci tejszínt, és az édes íz csökkentésére még egy deci tejölt is. Petrezselymet is tettem bele, főleg azért, mert jól nézett ki a zöld pöttyökkel. Ezzel jól összeforraltam.

Közben a másik lángon megfőtt a rizs is, lehetett tálalni. Ennek az ebédnek az elkészítése sem tartott tovább félóránál.

Tegnap este valamiről eszembe jutott, tulajdonképpen mindig ez az első gondolatom, ha meghallom, hogy emu. Mindegy, hogy egy nagyon komoly természetfilmben, vagy bármi mással kapcsolatban. Most is így történt, de nem emlékeztem az étlap minden részletére pontosan, ezért előkaptam a könyvet. Biztos vagyok benne, hogy sokan ismerik, szeretik is. Az én példányom 1959-es kiadású, kissé megviselt, de azóta már nagyon sok kiadást megért, így azóta is minden korosztály élvezhette. Részlet a könyvből:

Utána ünnepi lakomát tálaltak. Az étlap a következő volt:

Moszkitó-ragu
Cápauszony erjesztett rizsborban
Füstölt kígyónyelv cukornádsalátával és ádámalma-kocsonyával
Emukotlett, csigapüré
Kókuszdiókrém cethalolajban

A törzsfőnök bocsánatot kért, hogy előkelő vendégeinek nem tud semmi különlegességgel kedveskedni.

Nem tagadom, a spagetti alla puttanesca receptje ihlette. De persze nem autentikus, nem is az volt a célom, tulajdonképpen itthon lévő – elfekvő készleteimhez – alapanyagokhoz kerestem valamit, és ez jutott eszembe, pedig csak hallomásból ismerem, nem volt még szerencsém ilyet enni. Aztán megnéztem néhány helyen a leírását – azokban is akadtak különbségek – és megfőztem, még némi módosítással.

Két szelet bacont kis darabokra vágtam, olajban megpirítottam. A szalonnadarabokat kihalásztam, a visszamaradt olajra dobtam négy gerezd szeletekre vágott fokhagymát, aztán két meghámozott és felvagdalt paradicsomot. Addig főztem, amíg a paradicsom szétfőtt. Mivel úgy találtam, hogy ez még két személyre is kicsit kevés, bővítésként hozzátettem három evőkanál paradicsomszószt (saját, szintén maradék, hagymával együtt sűrűre főzött). Sózás helyett (és szardella hiányában) belenyomtam pár centi szardellapasztát, jól elkevertem. Ezután még két teáskanál adzsikát, olyat, ami nem más, mint darált erős paprika és fokhagyma keveréke. Két evőkanál fekete és egy evőkanál zöld olajbogyót egyenként két-három darabra vágtam, hozzákevertem.

Amikor láttam, hogy már kezd jól besűrűsödni a mártás, megfőztem a spagettit – kettőnknek egyharmad zacskónyit.

Nem kevertem össze előre a mártással, mert nem voltam biztos az arányokban, tehát a tányéron a tetejére mertem, és csak ott kevertem össze. Utána rászórtam a pirított bacont is. Ez is kiváló, félóra alatt elkészült ebéd volt.

Ettől mindig nosztalgiázós hangulatba kerülök. Eszembe jut, amikor régen a vízparti strandokon még nem tengeri halakat sütöttek a halsütők, hanem keszeget. A lányom lehetett úgy másfél éves, amikor először megkóstoltattam vele. Vesztemre, mert attól kezdve igen gyakran kellett venni, és jó kis szórakozás volt falatonként kiszálkátlanítani neki, miközben fel volt háborodva, ha nem adtam elég gyorsan a következőt. De elég hamar megtanulta önállóan. És még most is nagyon szereti a halat és egyéb, vízben élő lényeket is.

A képen látható halakat a fiam fogta, belezte ki, tisztította, ugyanis én, szégyenszemre képtelen vagyok egy halat megpucolni. Nem azért, mert nem tudom, hogy kell, elméletben tudom, csak nem bírok hozzányúlni. Ezért aztán nem is eszem, ha nincs, aki helyettem ezt megcsinálja, pedig én is nagyon szeretem. Még elég kicsi volt a fiam, amikor horgászni támadt kedve. Ezzel nem is volt semmi gond, csak éppen felhívtam a figyelmét, hogy szerintem ez úgy működik, hogy aki fogta a halat, az meg is tisztítja. Aztán én majd elkészítem, ahogy csak akarja. És ő ezt vállalta. No meg még vizsgáznia is kellett, hogy engedélyt kapjon. Azt hiszem, jól kizsákmányoltam a gyereket.

Szerencsére volt egy kedves szomszédunk, aki sok mindenre megtanította, és még hajnalban ki is vitte magával pecázni a tóra. És ő is maga pucolta a halat, a felesége sem volt hajlandó, így azt is megmutatta, jó példát mutatva.

Mostanában már nem gyakran horgászik a gyerekem, de abban az időben, amikor még több ideje volt rá, meg talán kedve is inkább, rengeteg sült keszeget, kárászt ettünk.

Már ő is kiválóan meg tudja sütni. Nyáron, amikor fogott néhány keszeget, nekem is eltett belőle a fagyasztóba pár darabot, természetesen megtisztítva, még be is irdalta. Ebből sütöttem most.

Sokan nem szeretik, mert nagyon szálkás, pedig szerintem igazán jóízű hal. Ha jó sűrűn be van irdalva (vagdosva), és ropogósra megsütjük, akkor az apró szálkákat nem is lehet észrevenni. Átsülnek, ehetővé válnak.

Hagyományosan paprikás lisztbe forgatva szokás sütni. Én is úgy szoktam, míg egyszer a felső Tiszánál voltunk, ahol a házigazda nem paprikás, hanem borsos liszttel sütötte. Annyira megtetszett, hogy azóta kombináltam a kétféle módszert, és paprikát is, borsot is teszek a lisztbe, gyakran kukoricalisztet használok hozzá, attól még ropogósabb lesz. Azt meg megint máshol tanultam, hogy ha a hasába egy kis füstölt szalonnát és fokhagymát teszünk, milyen további finom ízt ad. Mivel most nem készültem előre, hogy ilyet fogok sütni, szalonna nem volt itthon, így ezt nem tudtam alkalmazni. És csak csupa lustaságból a fokhagymát sem a hasába tettem.

Besóztam a halat, és a belsejét megszórtam egy kevés fokhagymaporral is. Utána forgattam a paprikás, borsos kukoricalisztbe, aztán serpenyőben, olajban megsütöttem, meg is ettem. Én, egyedül, ugyanis a párom kitűnő halászlét evett (szintén a mélyhűtőből), amit a kedves szomszéd főzött, és egy kis láboskában mi is kaptunk belőle.

Nem vártuk be a libaevéssel a Márton napot, de bízom benne, hogy így is segít, szerencsét hoz, meg mindent, ami kell. Már így is vártunk vele, ugyanis még valamikor nyáron vettem a két fagyasztott libacombot, de nem került sor rá. Nem egészen véletlenül, mert ez nem az az étel, amit egy hétvégi házban, nem igazi sütőben nekiállnék elkészíteni.

Egyébként egyáltalán nem bonyolult – ahogy én sütöm. Legkönnyebb szerintem a Römertopfban (római tál, Pataki tál, bármilyen cserépedény), abban garantáltan megpuhul, és így biztosan nem lesz száraz sem, de tepsiben, jénaiban, bármiben lehet, csak akkor biztosan tennék alá egy kevés vizet vagy más levet.

A combok biztosan jobban mutattak volna, ha egyben hagyom, mégis kettévágtam őket. Így a tálban is jobban elfért, és nekünk elég is egy-egy felső vagy alsó darab egy ebédre.

A tálat, ahogy kell, beáztattam félórára. Közben – miután a combokat már megborotváltam, elvágtam, a szélén talált vastagon zsíros bőrt levágtam, a rajta maradt bőrt kicsit bevagdostam, megsóztam – meghámoztam 8 kis fej hagymát, egy kis fej fokhagymát, két almát.

Úgy tapasztaltam, hogy a tál oldalát érdemes mindig egy kis zsiradékkal bekenni, így nem ragad a széléhez semmi a sütés során, ezt most egy darabka zsíros bőr segítségével oldottam meg. Aztán beletettem a hagymákat egészben, közé a levágott bőrdarabokat (az se vesszen kárba), rá a húst. Megszórtam majoránnával és egy kevés szárított, kézben összemorzsolt rozmaringgal. Rádobáltam a fokhagymagerezdeket. Mellé és közé raktam a negyedekre vágott almát. A tálat lefedtem, hideg sütőbe tettem, amit először 220 fokra kapcsoltam be, és amikor azt elérte, levettem a hőfokot 170-re. Bő egy óra múlva ellenőriztem, hogy áll, aztán már kissé sűrűbben ránéztem. Amikor már a hús érezhetően puhulni kezdett – persze addigra már úszott a lében –, levettem a fedőt, úgy sütöttem készre, a bőrét ropogósra.

Sima tört krumplit csináltam hozzá, amit ehhez nem olajban, hanem (igaz, nem liba-, hanem csirkezsírban forgattam át, egy kicsikét pirítani is próbáltam. Mellé tálaltam a jól megpuhult hagymát, fokhagymát, a persze szétfőtt almát. És még – régebben üvegbe eltett – lilahagyma-lekvárt is ettünk hozzá, így egész kavalkádja volt a sós, édeskés-savanykás ízeknek. (És kettőnknek elég volt két napra, a zsír pedig majd kenyérre kenve következik.)

Utóirat: Örömmel láttam, hogy mások is sütik már a libacombokat :)