Valamikor a kezdetek kezdetén már leírtam ezt a finom levest, akkor fotó nélkül, általában a levesek nem túl fotogének, én meg különösen ügyetlen voltam (vagyok) ez ügyben.

Az meg, hogy minden évben minimum egyszer, de inkább többször főzök nyár elején, egészen természetes, hiszen a borsó – azt hiszem – az első igazi nyár eleji zöldségféle. Olyankor már mindig nagyon vágyom egy friss, tavaszi-nyári ízre, és a borsó meg a hozzá tartozó, még gyenge répa és fehérrépa (petrezselyem gyökere és maga a petrezselyem is) nálam mindig a kezdetet jelenti. Még akkor is, ha egész évben főzök borsót, igazán nagyon jó minőségű fagyasztottat lehet kapni mostanában. Akkor is – a friss más, szerintem bőven megéri azt a kis plusz munkát a pucolás. Különös tekintettel arra is, hogy a legkisebb szemeket mindig megeszem közben, ami szintén finom.

Sőt a piacon is úgy vásároltam, hogy megkóstoltam néhány árusnál a borsót, és így sikerült nagyon jót találni. Valahogy az utóbbi években mintha leszoktak volna az árusok a kóstoltatásról, ami nekem nagyon hiányzott. Több okból is. Egyrészt mert számomra ez hozzá tartozik a piac hangulatához, már gyerekkorom óta többek között ez különbözteti meg a boltban vásárlástól. Meg hát valóban így könnyebben tudom kiválasztani, melyiket vegyem meg. És most a héja is tetszett. Régóta nem láttam ilyen szép, egészséges borsóhéjat, még akkor sem, amikor a szemekkel nem volt semmi baj. Azt gondoltam, az a régi fajta, aminek a héjából is bőven főztem a levesbe, kiment a divatból. De ez most jó volt, tehát ahogy régebben szoktam, a héjat kissé megtörtem, így könnyen lehúzható a belső hártya, a külső, lágy részt pedig belefőzöm a levesbe. (Persze jól meg kell mosni.) Ebből is jócskán kóstolgattam tisztítás közben.

Egyebekben ugyanúgy főztem, ahogy máskor, pulykamell-darabkákat is főztem bele, előbb azokat is megpirítottam kissé, de nem a zöldségekkel együtt, hanem külön.

És a fokhagymaszár! Valamikor réges-régen tanultam valakitől, hogy milyen jót tesz a borsóleves ízének, ha friss fokhagymaszárat főzünk bele. Amúgy is mindig kerestem az „újfokhagymát” (amikor még nem fejes kicsit sem) a piacon, hiszen nemcsak az újhagyma, hanem ez is csudajó például egy libazsíros kenyérrel, de sok mással is. Sajnos, ezt is egyre ritkábban lehet kapni, valamiért nem árulják. Pedig termelőktől hallottam, hogy mindenképpen ki kell ritkítani az elültetett, kikelt fokhagymát. Tehát csak annyi kell, hogy csokorba kössék – vagy nem – és kivigyék a piacra.

Tavaly ősszel azonban, mint néha régen is, elültettük nyár vége felé a még otthon lévő, kicsírázott fokhagymát, amiről több okból leszoktunk. Egyik, hogy nem vásároltam egyszerre annyit, hogy maradjon, másik, hogy sajnos mostanság a megmaradt fokhagyma nem csírázik ki, hanem egyszerűen elrohad, megpenészedik.

Ezúttal két fejnyi mégis elkezdett kis zöld hajtásokat növeszteni, így ezt gerezdenként mégis eldugdostunk, hátha...

És tavasszal megláttuk az addigra már szépen megnőtt szárait. Még vártam a kiszedéssel, éppen a zöldborsólevesig. (Féltem ugyan, hogy elkezd fejesedni, ezért párszor belestem a földbe, kockáztatva, hogy megsértem. Mondtam ugye, hogy nemigen értek én ehhez, csak játszom.)

Aztán kiszedtem. Gyönyörűek lettek, éppen ahogy szerettem volna. A zöld szárát levágtam, és mivel szerencsére elég sok volt, bőven főztem belőle a levesbe, a többit pedig tartalékoltam a mélyhűtőbe. Majd jó lesz az a téli levesbe is! A fehér részét pedig megettük, ahogy mondtam; remélve, hogy a fokhagyma egészségessége kompenzálja a zsír ártalmasságát ;) Amúgy meg úgy gondolom, nem lehet mindig csak arra figyelni, hogy éppen mit tartanak a „nagykönyvek” egészségesnek, illetve mi hizlal. Ráadásul láthattuk, hogy ez a lista gyakran változik is. Általában figyelek az ilyesmire, de azt hiszem, a mérték a legfontosabb. No meg az ízek!