Valószínűleg már túlkoros vagyok ahhoz, hogy polgárpukkasztó módon viselkedjek vagy beszéljek. Mégis ilyen érzésem volt a múltkor, amikor egy kis családi összejövetel keretében három idősebb rokonnal beszélgettünk. Nem is emlékszem már, miért, hogyan került szóba ilyesmi, de elmeséltem, hogy aznap mi sárgarépa-főzeléket ebédeltünk. Úgy néztek rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna, ahol az ott élők ilyen furcsa táplálkozási szokásoknak hódolnak. Erre már kénytelen voltam azt is elmesélni, hogy a tejszínes répa az egyik igen kedvelt köretünk, olyat gyakrabban főzök, de a változatosság kedvéért a főzelék is jó.

És hogy úgy gondolom, hogy ha valaki naponta főz, vagy legalábbis naponta tesz ételt az asztalra, akkor igazán nem lehet mindennap rántott hús krumplival vagy pörkölt nokedlivel.

A főzelék pedig nálam most úgy készült, hogy a megtisztított – kb. 35-40 dkg – sárgarépát kicsi darabokra, többé-kevésbé kockára vágtam. Kevés olajon átpirítgattam, aztán icipici vízzel fölengedtem, megsóztam, lefedtem. Vagyis ugyanúgy, ahogy bármilyen párolt zöldséget. Aztán amikor megpuhult, és elfőtte a kevés vizet is, megszórtam egy kiskanál liszttel, kevergettem, majd tejjel apránként fölengedtem, amíg nem túl sok és nem túl sűrű leve lett. Pár percig még forraltam, végül megszórtam petrezselyemmel. Az alapja tehát pontosan ugyanolyan, mint amikor tejföllel csináltam, de mégis más, így kicsit édeskésebb. De az a lényeg mindegyik esetben, hogy nem vízben főzöm meg a répát, finomabb, jobban szeretem. Így minden íz benne marad.

Egy rendes főzelékre pedig „feltét” is dukál. Pár szelet virslit és kolbászt hagymával összesütöttem, és már kész is volt.