Sétáltam a városban, utamba esett egy edénybolt, amit ritkán hagyok ki, ha éppen az időm megengedi, hogy körülnézzek, hátha valami nélkülözhetetlen kincsre bukkanok. Most a linzerkarika-kiszúró készlet volt, amit megláttam. Tudom, régóta lehet ilyet kapni, az a különbség, hogy eddig mindig csak nagyot láttam, ez pedig kicsi. Persze vettem, de akkor még azt mondtam, hogy ettől még nem kell azonnal sütni, majd, valamikor... Négy napig bírtam ki (ebből kettőt itthon sem voltam), aztán nekiláttam.
Talán már ebből is látszik, hogy szeretem ezt a süteményt. És nem gyakran szoktam csinálni – egyébként másfélét sem. Édesanyám, aki nem rajongott a főzésért, sütésért sem sokkal jobban, általában nem volt türelme hozzá, ilyennek gyakran nekiállt. Pedig nem egyben volt a kiszúró. A közepét gyűszűvel lyukasztotta ki, aztán, ahogy a nagykönyvben meg van írva, a lyukasat tojással bekente, darabos dióba és cukorba egyenként belefordította. A legigazibb, ha nem kristálycukor van rajta, hanem darabosra tört kockacukor. Gyerekkoromban, még a nagymamámnál az én feladatom volt a cukrot mozsárban megtörni.
Ehhez meg nekem kevés a türelmem. Volt már, hogy így sütöttem én is, elég régen volt. Most találtam egy olyan receptet, amely szerint a tésztájában mandula van. Mivel mandulám nincs, dió pedig bőven, tehát azzal csináltam.
A recept:
30 dkg lisztből, 20 dkg margarinból, 18 dkg cukorból (az eredetiben 25), 25 dkg darált dióból és 2 tojássárgájából tésztát gyúrtam. Kinyújtottam kb. fél cm-re, és a kétféle; középen lyukas, illetve nem lyukas formával kiszaggattam. Figyeltem, hogy azonos számú legyen mindkettőből. Sütőpapíros tepsiben 190 fokon sütöttem meg. Óvatosan, lapáttal szedtem le a tepsiről, mert ilyenkor elég törékeny. Amikor kihűltek, lekvárral megkenve összeraktam egy ilyet, egy olyat. Most a kellemesen savanykás, pikáns cseresznyeszilva-lekvárt használtam, és nem spóroltam vele. Így a linzer már másnapra finom puha, ahogy szeretjük.
Nekem mindig komoly nehézségeim vannak a linzertésztával. Ugyanis mindig meleg a kezem, és mire összegyúrom, a vaj megolvad, a tészta kezelhetetlen. Egyszer láttam a tévében – úgy emlékszem a Jamie műsorában – a tanácsot, hogy egy vödör jeges vízben áztassa a kezét előtte, akinek ilyen gondja van. Ez valahogy nekem nem nagyon tetszik, inkább a tésztát szoktam minden fázisnál egy kis időre a hűtőbe tenni. De így is elég nehéz.
Érdekes, hogy amióta megsütöttem, több blogon is láttam, hogy mostanában mások is linzert csináltak – persze mindegyik kicsit más. Tényleg nem tudom, hogy is van ez, talán létezik a gasztrobloggerek között valamiféle telepátia? (Máskor is előfordul, hogy többen hasonlót főznek-sütnek, és itt nem a szezonális dolgokra gondolok, mert hát az természetes.)
Utolsó kommentek