Többször paníroztam már húst dióval, a szokott módszert követve; liszt, tojás, majd a morzsa helyett dióba forgatva. Volt, hogy a dióhoz nem kevertem semmit, volt, hogy morzsával vagy sajttal vegyítettem. A csak diós panír egy kicsit vastagabb volt, de mindegyik bevált. Most mégis újra kicsit másfélét akartam, csak a dió volt tervben.
Biztosan írtam már, hogy nálunk a víkendház kertjében olyan dió terem, ami kicsi, kemény, nagyon nehéz megtörni és kibányászni a héjából – de a mienk. És ha már törtünk egy jó adagot, azonnal akartam valamit csinálni belőle, nem süteményt.
Az előkészített hús ismét „pulykamell-darabkák” volt, persze nem szabályos, de kb. 5×5 centisek. Ideális méret ahhoz, hogy palacsintatésztába mártogatva süssem meg. A tésztához összekevertem egy tojást, két-két evőkanál búza rétes- és kukoricalisztet, négy kanál darált diót. Sót, fehérborsot és fokhagymaport is kevertem bele annyi tejjel, hogy elég sűrű, nehezen folyós tészta legyen. Beleraktam egyszerre az összes húst – kb. 25 dkg volt, ez kettőnknek elég is, mint kiderült, két napra –, jól átforgattam, rövid ideig félre is tettem, hogy az ízek át tudják járni a húst.
Közben egy fagyasztott zöldségkeveréket – wok zöldségnek hívták, sárgarépa, bébikukorica, brokkoli és vízigesztenye volt benne – serpenyőben, kevés zsiradékkal föltettem párolódni.
A húst most pálmazsírban sütöttem, amiről nekem jó tapasztalataim vannak, az ellentmondó vélemények ellenére, például, hogy nem szív a bunda magába olyan sokat, és nem lesz annyira büdös tőle a lakás.
Villával emeltem ki a masszából a húsdarabkákat, hogy a fölösleges tészta le tudjon csurogni, úgy tettem a zsírba. Mivel pulykahúsról van szó, minden oldalán csak rövid ideig kell sütni, ki ne száradjon. A dió miatt kicsit becsapós lehet, könnyebben sötétebbé válik a színe, mint a sima palacsintatésztáé, először beleszúrtam egy tűvel, amikor már csak egy pici átlátszó lé buggyan ki belőle, akkor jó. A további daraboknál már könnyebben eldöntöttem a színéről, hogy mikor van készen. És mivel ez elég hamar ment, nem raktam túl sok darabot be egyszerre, nehogy ne tudjam elég gyorsan kikapkodni.
Az egész ebédet (a diótörést-darálást persze nem számítva) gyorsabb volt elkészíteni, mint leírni... Jól lehetett érezni a dió ízét, de nem túlságosan töményen. Pont jó.
Utolsó kommentek