Már ahogy odaértünk a kis házunk kertkapujához, nem túl szép látvány fogadott. A kapu mellett, a kert sarkában áll ugyanis a cseresznyeszilva-bokor. Általában elég jól mutat a bordós árnyalatú leveleivel akkor is, ha már a szép és nagyon illatos rózsaszín virágok már átadták helyüket az akkor még egészen aprócska bogyóknak. Most azonban először föl sem fogtam, mi a furcsa. A bokron alig volt pár árva levél. Ahogy beljebb mentünk a kertbe, a föld száraz levelekkel beterítve, mintha csak ősz lenne. Ezek meg a mogyoróbokorról levert levelek és kisebb ágak voltak. Aztán hasonló kép végig – még szerencse, hogy nem nagyon nagy a kert.

A kedves, nagyon öreg cseresznyefáról azonban nemcsak levelek és kisebb ágak törtek le, hanem az egyik nagy. Már jól látszott, hogy gyümölcs is lett volna rajta szépen. De ahogy a megmaradt ágakon végignéztem, nem nagyon volt rajta cseresznye. Valahogy azokat is lefújta a szél.

Az már csak igazán mellékes, hogy a fügefán, amin tavaly annyi gyümölcs volt, hogy alig győztem enni és befőzni, most egy árva levél sincs.

Egyébként az itthoni erkélyen is összetördelte a szél a bimbókkal teli rózsaloncot, és a ládákban lévő virágok is igen furcsán néznek ki.

És akármennyire is elszomorítanak ezek, természetesen ez mind semmit nem jelent azoknak az embereknek, családoknak a viszontagságaihoz képest, akiknek a házát, mindenét elvitte az áradás. Pedig ők igazán nem ártéren, nem olyan helyen építették fel a házukat, ahol ilyesmi esetleg várható lett volna. Most olyan kis patakok is „megbolondultak”, amelyeknél erre senki sem számított.

Nagyon itt lenne már az ideje, hogy elkezdődjön a szép, egyenletesen meleg nyári idő, napsütéssel, és legfeljebb egy-egy frissítő esővel és enyhe szellővel. Én már nagyon várom.