Ismeri még valaki ezt a szót? És ki használja manapság? Na jó, akkor pongyolában. Gyerekkoromban egyik nagymamám így, másik úgy mondta. Ma már maga a ruhadarab is kiment a divatból, legalábbis az a fényes anyagból, szaténból vagy brokátból készült, többnyire mintás, hosszú, egészen földig érő. Egy kedves emlékem: Zemplénben voltunk, egyik nap korán reggel indultunk valahova, és útközben, Tállyán betértünk egy presszóba. Bejött néhány asszony, mindegyik hosszú pongyolában, alatta még a hálóingük is kivillant, ott, együtt itták meg a kávéjukat, beszélgetve, mielőtt a napi munkához fogtak volna.

Az étel pedig eredetileg úgy készül, hogy az almát – szerintem legjobb a savanykás rétesalma, ami szintén eléggé kiment már a divatból – meghámozzuk, kivájjuk a csutkáját, és keresztben felvágjuk. A szép, egyenletes lyukas karikákat sűrű palacsintatésztába mártva megsütjük.

De ha hullott az alma? Mert én olyat kaptam, ami nagyon finom volt, csak éppen kicsit hibás. Kidobni igazán kár lenne, de szépen szeletelni nem lehet, hiszen ki kell vágni belőle ezt-azt.

Mivel ez így kissé rendetlen, semmiképpen sem elegáns, talán nevezzük inkább úgy: alma szabadidőruhában.

Megkevertem a palacsintatésztát, tejföl sűrűségűre; liszt, egy tojás, kiskanál sütőpor, csipet só, tej. Az almát pedig ahogy lehetett, darabokra vágtam, egyenesen belekevertem, annyit, hogy az alma jóval több legyen, mint a tészta.

Ezután kanalanként adagoltam a serpenyőben melegített nem túl sok olajba, a kanál hátával szétterítettem, és mindkét oldalukon megsütöttem. Fahéjas cukorral megszórva, frissen, melegen a legjobb.