A napokban, amikor nekiláttam a házi mustár elkészítésének, jutott eszembe, hogy van nekem itt „raktáron” néhány olyan kép egy ebédről, amit nem írtam le. Persze igazán nem szükséges minden egyes ételünkről beszámolni. Ebben mégis akad egy kis érdekesség – szerintem – mégpedig az, hogy éppen csak egy kicsit változtattam, bővítettem a megszokott, nálunk igen kedvelt joghurtos-fokhagymás uborkamártáson, amit enyhe nagyképűséggel tzatzikinek (cacikinek) szoktunk nevezni, bár bizonyára a görögök nem pontosan így csinálják. (A sokat reklámozott gooorog joghurt erre nem alkalmas; megkóstoltam, szörnyen édes.)

Úgy kezdődött, hogy kicsíráztattam a mustármagot, volt egy fél zacskónyi még belőle. Jó sok lett, nem is lett annyira szép, mint előzőleg, talán túl sűrű volt. Egy részét szokásosan kenyérre szórva ettük, ugyanúgy, mint a snidlinget szoktuk. És még mindig sok volt.

Aztán megláttam a boltban a szép, karcsú és megfizethető árú padlizsánokat. Ilyenkor van, hogy – bár igazán sokféleképpen szeretem a padlizsánt, de a régi kedvenc, ahogy gyerekkoromban egyáltalán megismerkedtem ezzel a zöldséggel – feltétlenül rántott padlizsánt kell sütnöm. Így is tettem, ehhez készült az uborkamártás.

Most úgy, hogy az uborkát a csodagyalu segítségével julienne-re vágtam, hozzákevertem egy jó adag metélőfokhagymát (ez egyelőre még a fagyasztóból került elő, azóta már újra kihajtott, van friss), azért azt, hogy ne legyen túlzott a fokhagymaíz. És még beletettem bő két maréknyi mustárcsírát, persze a levelecskéivel együtt. Ettől finom csípős, pikáns lett a mártás.

Amikor nagyon régen, először találkoztam az ilyen csírákkal, illetve talán pontosabb, hogy növénykékkel, akkor kipróbáltam, hogy néhány magot rendesen, cserépbe ültettem, és nem vágtam le, hanem hagytam megnőni. Bizony, termett rajta mustármag. Nekem ez nagyon érdekes volt, addig nem láttam ilyen növényt, csak zacskóban találkoztam mustármaggal, azt is csak a télre eltett savanyúságba használtuk, meg a hasonlóan készülő pácolt heringben.