Szeretem a paradicsomot. Nyersen, salátaként, csak feldarabolva – megsózva vagy nem – kenyér mellé, de akár gyümölcs helyett, elharapdálva is. Persze az az igazi, ha az ember kimegy a kertbe, leszed egy szép, friss, érett, de nem puha szemet, és ott helyben megeszi.

Ezért meg is próbálkoztunk az ültetéssel, különös tekintettel arra, hogy kedvencünket, azt a nagy, húsos fajtát – a nevét nem tudom – általában nem lehet kapni, még a piacon is nagyon ritkán. Tavaly valakinél ettünk ilyet, gondosan félretettük a magját, majd tél végén tejfölöspoharakba elültettük, pátyolgattuk. Lettek is palánták; cérnaszálnyiak, na, kis jóakarattal, mint a fogpiszkáló. Ennek ellenére kiültettük a kertbe, de nem fűztünk hozzá sok reményt, hogy lesz belőle valami, ezért vettünk még néhány palántát „készen” is. Hát a sajátok a mostoha körülmények ellenére úgy megerősödtek, hogy az eredetileg mellérakott karó bizony kicsinek bizonyult, és termett is rajta néhány szép darab, de most még a többsége zöld, hát abból már nemigen lesz piros. A másik meg kicsike. Azt hiszem, az a fő tanulság, hogy kár elültetni valamit, ha nincs ott az ember, hogy gondozza, márpedig az idei nyáron a szokásosnál kevesebbet tudtunk ott tartózkodni. Azért nem adom fel, valószínűleg jövőre is megpróbálom...

Nem tudom, mennyi paradicsomsalátát kellene ennem, hogy megunjam, de azért variálgatok vele. Néha hagymás, citromlével, máskor joghurtos vagy majonézes, többnyire bazsalikommal, és szinte mindig szerepel nálam a vegyes salátákban.

Ez a saláta pedig úgy készült, hogy felvágtam pár darab újhagymát, meglocsoltam egy evőkanál citromlével, kevés olívaolajjal. Darabokra vágtam a paradicsomot, megszórtam felaprított bazsalikommal, hozzákevertem, majd a tetejére fetasajtot morzsoltam.

Utóirat: majdnem befejeztem már ezt a bejegyzést, amikor megláttam chilii paradicsomait. Hát, tudom, hogy nem szép dolog az irigység, de látom, hogy milyen az igazi. És még azt mondanám, hogy én meg a megfőzött, passzírozott paradicsomot nem szeretem, mit tegyünk, ez van.