Most nem írok receptet, ezt már leírtam tavaly ilyenkor, csak emlékezgetek, nosztalgiázom kicsit, nem a saját, hanem a gyerekem gyerekkoráról.
Akinek még kicsi a gyereke, talán még nem tudja, hogy a közhely, mely szerint a gyerek az anyja szemében gyerek, akárhány éves is, és akárhogy is figyelembe vesszük a felnőttségét, tiszteletben tartjuk a magánéletét, teljesen igaz.
Múlt héten volt a kisebbik gyerekem születésnapja, ez alkalomból, mint már huszonvalahány éve, föltettem neki a kérdést, mi legyen az ünnepi ebéd. És ő, csakúgy, mint huszonvalahány éve, azt válaszolta: rizses hús. Talán egyszer vagy kétszer volt más a rendelés, pedig sok ételt szeret, szereti a változatosságot, a különlegesebb ételeket is, de a születésnapi menü ez. Persze nem sikerül teljesen egyformára, ha akarnám sem. Most éppen pulykahúsból volt, kicsit lecsósabban.
Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor még kicsi volt, rengeteg emlék, de hát ez természetes is. Például az, amikor ez a „rizses hús mánia” elkezdődött. Egyéves már elmúlt, de – nővérével ellentétben, akit ebben a korában már kétkanalas módszerrel etettem, vagyis eggyel ő, eggyel én – még egyáltalán nem próbálkozott önállóan enni. A bölcsődében már szóvá is tették, hogy ez így nincs rendben, ekkora gyerek már el-elveszi a kanalat, és egyedül szeretné használni, még ha nem is sikerül jól.
Aztán egy hétvégén a víkendházban voltunk, rizses hús volt ebédre, amikor gyermekem egyszer csak kikapta a kezemből a kanalat, amivel etettem, és az utolsó morzsáig megette, ami a tányéron volt. Másnaptól a bölcsiben is egyedül evett, ilyen „csodatévő” hatással volt rá ez az étel.
Utolsó kommentek