Azzal kezdődött az egész, hogy bevásároltunk egy semmi különös rizst, „A” jelzéssel, amilyen eddig, sok éve bevált a főtt, illetve párolt rizs készítéséhez. Már a kibontásnál, de még inkább a mosásnál kezdett gyanús lenni – én úgy szoktam főzni, hogy először addig mosom a rizst, amíg a víz tiszta, tehát már nem lisztes lesz –, ugyanis akárhány vízben mostam, csak nem akart tisztább lenni. Egy idő után föladtam, megfőztem, méghozzá jó sokat, mert úgy döntöttem, hogy ezzel még egyszer nem szeretnék szórakozni, lesz, ami lesz. Hát persze, hogy ragacsos lett. Nagyon.
Az ízével egyébként nem volt semmi baj, tehát úgy frissen ettünk belőle a szőlős csirkemellhez, a többit eltettem a hűtőbe. Az én takarékos lelkem nem visz rá, hogy tulajdonképpen ehető ételt kidobjak.
Aztán jött az ötlet, hogy az elfekvő húskonzervvel (már említettem, hogy ki tudja, miért, vettem néhány húskonzervet, amiről előre is sejthettem, hogy nem egy remekmű) együtt legyen belőle valami.
Villával összetörtem a „húst”, kis adagonként kevertem hozzá a rizst, amit szintén villával nyomkodtam szét, kb. két csészényi lehetett. Belekevertem 2 egész tojást, egy kis fokhagymaport és petrezselymet. (Bors és só bőven volt a konzervben.) Jól összedolgoztam, és kanállal kiszaggatva, nagyon kevés olajon, bevonatos serpenyőben megsütöttem. Káposztasalátával egészen ehető volt a valami, amit sikerült összehozni.
Utolsó kommentek