Nem tudom, mi az eredete ennek az ételnek, de szerintem már nyugodtan sorolhatjuk a magyar konyha remekei közé, hiszen az a jellemzője, hogy milyen sokféleképpen készítik, erre utal. A különböző elnevezések, a guba, a gubó, illetve a bobajka (utóbbiról valahol azt olvastam, hogy ruszin), nyilván tájjelegűek.
Nálunk, gyerekkoromban, nem volt ilyen, nem ismertem. Először középiskolás koromban találkoztam vele, egy osztálytársamnál, ahol „nemes egyszerűséggel” tejbekifli volt a neve, és dióval megszórva ették-ettük.
Később hallottam, már nem emlékszem, hol, hogy ez guba, és mákkal szokás megszórni. Ez nekem nagyon tetszett, mert már akkor is szerettem a mákot. Aztán egyszer csak elkezdtek árulni a boltban ún. gubarudat. Avval is kipróbáltam, megállapítottam, hogy nekem kiflivel jobban ízlik.
Egy időben szinte minden karácsonykor volt a rádióban, tévében műsor az ünnepi népszokásokról. Abból tudtam meg, hogy karácsony este mákos gubát szokás enni, valamint azt is, hogy eredetileg kalácstésztából készül.
Én persze maradtam továbbra is a kiflinél, nem mindegy, hogy percek vagy órák alatt készül el, amikor az is jó, nagyon is.
Egyszer egy idősebb rokonom mondta, hogy neki gyerekkori nosztalgiája a kiflikoch (felfújt), amit azóta sem evett, hát megcsináltam, annak az alapja is a tejben megáztatott kifli. (Ezt is beterveztem közeli elkészítésre.) Arról jutott csak eszembe, hogy a sima gubát is tepsiben lesütöm, már mákkal együtt. Viszont úgy, ropogósan meg az én párom nem nagyon szereti, így maradt csak az összemelegítés.
Hát nem nagyszerű, hogy egy ilyen nagyon egyszerű dolgot hányféleképpen lehet variálni?
És még a cukor, a méz, nádcukor, olajban pirítás vagy nem, mennyire legyen száraz a kifli – meg is lehet a kiflikarikákat szárazan pirítani – mind-mind számtalan változatot eredményez.
Legyen az összegzés az, hogy sokan szeretjük a mákos gubát, sokféleképpen, még az is lehet, hogy egyszer így, máskor úgy, jó étvágyat hozzá, egészségünkre!
Utolsó kommentek