Már jó ideje nem ettem közétkeztetésben, nem tudom, most is annyira szokásos-e a hamis gulyásleves. De nem csak ott, nálunk otthon is készült. Azért hamis, mert nincs benne hús. Soha nem értettem, miért nem hívják egyszerűen krumplilevesnek. Az igazit természetesen marhahúsból főzzük, idő, türelem kell hozzá. Hogy gyorsabb legyen, néha sertésből csinálják – és mégis marad a neve.

Én most egy egészen gyors, hétköznapra alkalmas változatot próbáltam ki, ami persze szintén hamis, de valami húsra hasonlító elemet azért tartalmaz.

Kockára vágott hagymát olajon megpároltam, beletettem a szintén kockára vágott 3 db sárga- és 2 db fehérrépát. Kevergettem néhány percig, hozzátettem egy gerezd fokhagymát, megszórtam pirospaprikával, kevés vízzel felengedtem, hogy puhuljon. Amikor elfőtte a levét, beletettem kb. 25 dkg félkarikára vágott debreceni kolbászt (a bőrét lehúztam), bele egy-két kiskanál sós darált piros paprikát, kicsit pirítottam, vagyis „rendes” pörköltként kezeltem. (Köményt nem adtam hozzá, jól érezhetően elég volt, amennyi a kolbászban volt. A pirospaprikát viszont kissé eltúloztam, de sebaj!) Ezután felöntöttem kb. másfél liter vízzel. Amikor felforrt, beletettem öt kisebb krumplit felkockázva, és egy jó maréknyi csipetkét.

A csipetke úgy készül, hogy egy tojást kis sóval összekeverünk, majd annyi lisztet keverünk, gyúrunk bele, hogy nem ragacsos, jól formázható tészta legyen – mondjuk, mint a gyurma –, amiből kis darabokat lecsípünk, ujjunk között összegörgetjük. Hogy mekkora egy csipet, az ízlés dolga, én picikéket csinálok, és hosszúkásra sodrom.

Ötlet: mivel nekünk egyszerre sok egy egész tojásból készült csipetke, ezért a maradékot konyharuhán szétterítve leszárítom, aztán dobozban tárolom, és a levesekhez csak annyit használok, ami a mi mércénknek megfelel. De panírozási maradékból is szoktam csinálni – amikor nem sütöm ki lepénykének – szintén megszárítva elteszem.